2021.09.18.
Alsópodságán állunk, a Gyalui-havasok déli részén, egy előre kiszemelt helyen. Szitál az eső, pedig a jósok csak délutánra ígérték. Na mindegy, ki kell szállni az autóból, bízunk benne, hogy csak átmeneti állapot. A térkép szerint jelzet út, de ne is keressünk jelzést, nincs. Tudjuk jó irányba megyünk. Fentebb már viszonylag jól követhető a jelzés. Turista nem nagyon téved erre az útra, csak az előttünk ballagó tehenek kolompolását halljuk. Eléggé erősen emelkedik az út, több, mint öt órai utazás után kicsit rosszul esik, de hát ezért jöttünk. Meg kell szenvedni, s cserébe olyan élményt kapunk, ami a puhány embernek a flaszreten nem jár. Célunk az 1134 méter magas Vultureasa, magyarul Sas-bérc. Nagyon kevés infót találni róla, ember nem nagyon jár arra, hisz a szomszédjában lévő Bélavára elveszi tőle a figyelmet. De én ezeket a célokat szeretem. Fentről nézve, mint egy sas kiterített szárnyakkal. Lehet innen kapta a nevét? Nem tudni. Szépen lassan ballagtunk felfelé, nem volt sietős, minek, ki kell élvezni a táj szépségét, minden perc ajándék, amit itt tölt el a magunkfajta ember. Az eső is elállt. Előttünk a Magura a maga 989 méterével a tetején átjátszó antennáival szégyenlősen megbujt a párás, ködös időben. Ahogy felértünk a gerincre kitárult előttünk a világ. Távolban az ismerős Bedellő, a Vidolykő, s megannyi számunkra ismeretlen csúcs látszódtak. Előttünk a fennsíkon lovak legelésztek, szép kövér pacik. Itt fent a sok csapadék miatt a fő is kövér, jut belőle bőven nekik. Itt el kezdett szakadni az eső, gyorsan felvettük az esőkabátokat, s közben próbáltunk ismerkedni a lovakkal, egész barátságos jószágok. Majd ott hagytuk Őket, szépen ballagtunk észak-nyugati irányba tovább. Az eső nem esett többet úgy fertályóránál, de ahhoz elég volt, hogy megtalálja az esőruhán a nyiladékokat. De ahogy felénk kerekedett, úgy el is távozott sietve a felhő, s mi vetkőzhettünk. Végtelen nyugalom és csend áradt szét a hegyek között. Talán ezer éve is ugyan ilyen harmónia volt idefent, s közben meg-meg zavarta a történelem vihara, de mindig visszaállt a béke.
Nem kellett sokat gyalogolni, már a sziklás bércek alatt voltunk. Utolsó erőfeszítés és a fent voltunk, valami szédítő panoráma fogadott bennünket. Bármerre néztünk, hegyek. Jó volt fent elkölteni a csomagolt ebédünket, ennél nincs jobb étterem. Csak falatozni és bámulni a messzeségbe, nem is kell ennél több. Rendesen fújt fent a szél, s a felhők baljósan gyülekeztek, valami daraféle esett is, de csak jelképesen mutatva, hogy ez is előfordulhat idefent. Kicsit ücsörögtünk, majd szedelőzködtünk. Tovább folytattuk utunkat az eddig megszokott irányba, még egy utolsó csúcs, amely magasabb volt az eddigieknél, csak épp kilátást nem adott, az 1202 méteres Muncelu. Innen már csak lefelé vezetett az ösvényünk a Bélavára felé. Egy tisztáson még visszanézhettünk a Sas-Bércre, a két szárnyra, s a fejére a nagy madárnak, s magunkban elbúcsúztunk tőle. Ki tudja láthatjuk-e még? Amint leérkeztünk a Bélavára lábaihoz, nem sokat kellett gyalogolni, hogy megláthassuk a harciszekerünket, amely értünk jött, hogy ne kelljen még plusz nyolc kilométert gyalogolni. Záró akkordként mit is lehetne a túráról elmondani? Embert nem is láttunk fent a hegyen, s ezáltal szemetet sem, illetve egy darab műanyag biz-baszt, amit le is hoztam. Szerintem egész évben nem járt annyi turista a Sas-bércen, mint amennyien mi voltunk az nap, de nem is igen hiányzik. Elég, ha csak az a néhány ember jár ott, aki tud is vigyázni a természet rendjére és csendjére, hadd szárnyaljon békésen a magányos Sas! Távolság: 10 km. Szintemelkedés: 820 m.