2023.11.11.
Esős, nyirkos, hűvös, ködös idő van, ilyenkor minden normális ember otthon ücsörög a meleg kandalló vagy más fűtőalkalmatosság mellett, legalábbis mások szerint. Én nem tartom magam kifejezetten normálisnak, ezért nem is rontottam otthon a levegőt, amúgy is csak útban lennék. Volt olyan, aki megkérdezte, hogy ugye nem voltam sehol ebben a cudar időben. Dehogynem, mondtam, hiszen csak a lágy embere van kemény idő. De annyira nem is volt kemény az időjárás, csak olyan késő őszies. Annak idején, mint ahogyan Petőfi megírta, ekkorra már „Hó takará el a bérci tetőt”. Jelenünkben ennek nyoma sem volt, állítólag másnap, de akkor már mi is az otthon melegét élveztük, nyilván tele élményekkel. Az előbbi idézetből tudhatja is az ember, na már aki a költészetben jártas, hogy hol is jártunk. Petőfi, Szendrey Júliával Koltón töltötte a mézes heteit, talán ezek a hetek voltak közös életük legboldogabb napjai. A Teleki-kastély vendégszeretetét szűk két hónapig élvezhették. Az kastély udvarán egy híres somfa állott, melynek árnyékában egy kőasztal, ahol Petőfi sok-sok verset írt. Bár a nevezetes fa már rég, 1997-ben elszáradt, de annak a magjából egy új fa sarjadt. Innen nagyszerű rálátás volt a közeli hegyvidékre, köztük is a legközelebbi csúcsra a Nagybánya feletti Rozsály-tetőre. A Rozsály (Ignis) tömbje a Gutin-hegység része, mely a Kárpátok belső vulkánikus vonulat tagja. Túránkat rövidre terveztem, mint általában ilyenkor, amikor rövidek a nappalok, ha lehetséges nem szeretek a sötétben bóklászni a vadonban az egyre több medve miatt, nem mintha magamat félteném, de nem szeretném, ha a csapatomból bárkinek is akár csak haja szála görbüljön. Velem ez nem fordulhat elő, mert igaz, hogy csak mesterségesen is, de kopasz vagyok. Szoktam is mondani, hogy az okos haj elhagyja a buta fejet.
A Poiana Soareluin (A nap rétje) álltunk meg autónkkal. A rét 900 méter körüli tengerszint feletti magasságon található. Remek kiindulási pont a Rozsály-tetőre, valamint sípálya és néhány panzió és étterem üzemel az egyébként csendes, friss levegőjű területen. A Biserica Ioan Botezătorul (Keresztelő János) nevét viselő templom, mely eredetileg remetelak volt, mellett parkoltunk le, gondolván, hogy ott nem zavarunk senkit. A ködtől még a rétet sem lehetett látni és sajnos esélyét sem láttuk, hogy valamelyest javuljon a helyzet. Sebaj, ilyenkor is szép a természet. Mivel szitált az eső magunkra öltöttük az esőkabátot és szembe néztünk az elemekkel. Késő ősz van már, színesek a fák, bár sok falevél már a földön hever, mint kidobott gönc, ami már nem jó semmire. Illetve dehogyis nem, ennek van haszna, az elhullott levél elrohad a földön, táplálva a következő nemzedékeket. Bakancsunk rúgta az avart, puhább az ember lépte, bár vigyázni kell, mert nedves a föld, s nem látszik milyen gyalázat lapul a levelek alatt, amin megcsusszanhat a lábunk, s a következő pillanatban már a gravitáció rabjai leszünk. Ha szerencsénk van, akkor csak kisebb ütődésekkel és a társak röhögésével megúszhatjuk, de akár komolyabb sérülés is bekövetkezhet. A kék jelzésen indultunk el, mely később belemegy a pirosba, ami a csúcsra vezet fel. Meredeken emelkedett utunk, öreg, illetve tőlem idősebb barátom😊, ki is átkozta az összes jószágomat, mint mindig, amikor ilyen helyen megyünk. Már nem is merek kutyán kívül semmilyen állatot tartani, mert még a végén beteljesedik az átok. Az erdő ilyenkor is csodás, nem csak a sokszínűség, hanem a lecsapódó pára és az eső cseppek is szép elegyet tud alkotni a gombákkal, levelekkel, növényekkel, sziklákkal. Ahogy emelkedtünk, sem javultak a látási viszonyok. Amikor kiértünk az erdőből a csúcs-plató szélére, kis házikóra egy turistamenedékre bukkantunk. Ha az ember megszorul, itt nyugodtan töltheti az éjszakát, na már, ha nála megfelelő felszerelés. Kíváncsiságból benéztünk, de egy asztalon kívül semmi nem volt benne, de nem is igazán kell, bent egy fokkal melegebb volt, mint kint. Tovább mentünk a ködben, itt már fák nem nagyon voltak, csak bokrok. Sokszor nem is lehetett tudni, hogy mi van a ködben, túratárs, bokor vagy más. Különös játéka ez a ködnek, megtéveszti az embert, ehhez még párosult a tökéletes csend, ami akár félelmetes is lehet. Hamarosan elértük a csúcson lévő meteorológiai állomást és antennát meg valami vasbeton maradványt, amelyre Ignis 1307. volt írva. Ez lehetett a csúcsot jelölő „alkotás”. Eléggé igénytelen, mint általában azok, akik e földet bitorolják. Mondanám, hogy egy kicsit nézelődtünk, de valójában semmit nem lehetett látni, sem a távolban, sem a plató szélén lévő sziklákból. Így rövid idő múlva visszaindultunk. A korábban megnézett menedéknél pihentünk egy rövidet és falatoztunk. Gondoltam, hogy más, jeltelen úton megyünk vissza, de mivel egy társunk elhagyta a napszemüvegjét, így ugyanazon az úton mentünk, amin jöttünk, hátha megtaláljuk. Meg is lett szerencsére! Elég hamar érkeztünk vissza a parkoló járművünkhöz. Lefelé a szerpentinen megálltunk autónkkal, mert felfelé a bőséges eső miatt megduzzadt patakokat, kis vízeséseket látunk, s gondoltuk, hogy egyet-kettőt szemügyre vennénk közelebbről is. Nem mondanám kifejezetten látványosnak a ködös túránkat, de csalódás, hiányérzet nem volt bennünk. S bár a környékből fikarcnyit sem láthattunk, de az őszi erdő kárpótolt bennünket, és előbb-utóbb úgyis visszatérünk majd, hátha akkor gyönyörködhetünk a Bányavidék látványában is.
Túra adatok
Táv: 10.5 km.
Szintemelkedés: 434 m