2023.07.07-09.
A Retyezátot nagyon nem kell bemutatni a természetkedvelő embereknek, hiszen aki volt már, visszavágyik, aki nem volt, de hallott róla, az vágyakozik ide. Aki nem hallott róla, az talán még nem is él. Én sem fordítanék sok időt a bemutatásra, hisz már többször jártam e hegység ösvényeit, s akkori látogatásaim után le is írtam pár szóban az érdekes tudni valókat. Ami a föld-, növény- és állattanát illeti, meg már leírták a nálam sokkal inkább szakavatottabbak. Engem amúgysem a tudományos dolgai vonzanak, hanem egyszerűen csak szeretem, ezt az igen változatos hegyvidéket. Leírni amúgy sem lehet, amit ott lát az emberfia, azt át kell élni, megnézni, meg kell tapasztalni! Egyik legfőbb út, amely a hegység belsejébe, mondhatni a központi részbe megy a Nagy Lepusnyik-völgyében halad. Ezen az erdészeti úton szépen lassan haladtunk, vigyázva oda ne verjük az autó alját. Sajnos csak elvétve tartják karban az utat, mely nem a nemzeti parkhoz tartozik, hanem a megyéhez, melynek meg nem számít. A hírtelen jött nagymennyiségű eső rendesen át tudja formálni az utat. Érdemes indulás előtt tájékozódni, bár így is érhetik az embert meglepetések. Direkt péntekre tettem ezt a túrát, bízva abban, hogy nem jönnek fel sokan, s be is jött a számításom, érkezésünkkor fent a parkolóban csak egy autó állt. Rövid szedelőzködés után a Peleaga-nyereg felé vettük az irányt, hogy az azonos nevű patak és völgy mentén a hegység legmagasabb csúcsára a 2509 méter magas Peleagara jussunk. A hegyimentők legénységén kívül senki ember nem volt a környéken. Intettünk nekik, majd tovább álltunk. Csend honolt a tájon, csak a szél zúgása és a rohanó patak csobogása verte fel a csendet. Ezer kis virág nyílott a nyugalmat árasztó zöld réten, különböző színekben. Körülöttünk magas csúcsok, gerincek, többségére ismerősen néztem fel. Ezt a völgyet, mint a többit is a központi részen, a jégár marta bele a kőzetbe, mint ahogy a kis tavak medrét is ez alakította ki. Talán itt a Retyezátban van a legtöbb glaciális tavacska ebből 58 állandó és mintegy 40 időszakos. Tehát haladtunk szépen lassan felfelé, amikor egy meredekebb részen a még a Peleaga-tó alatt egyszer csak kedves kis túratársnőnk csodálkozva, hogy „Srácok ott a medve”. Elnézve bal felé, valóban ott volt egy anya medve három bocsával tőlünk tisztes távolságra, úgy 6-700 méterre. Érdekes módom annyira nem ijedtünk meg, de a távolság határozottan jól állt Nekik, lehet észre sem vettek bennünket, vagy csak nem foglalkoztak velünk, mivel nem jelentettünk veszélyt számukra. A biztonság kedvéért figyelemmel kísértük a mozgásukat és hála Istennek ellenkező irányba távolodtak. Mi pedig nyugodtan folytattuk utunkat felfelé. Ahogy felértünk a Peleaga-nyeregbe, egyre többet láttunk a környékből, még több ismerős csúcs és völgy. Bár felettünk a felhők jöttek-mentek, bíztunk benne, hogy nem zúdul a nyakunkba semmi. Szépen lassan csak felértünk a csúcsra is, csodálatos körpanoráma fogadott bennünket. Rögtön a szomszédban a Papusa, amely csak egy méterrel marad el, a csúcsunktól, s csak az a nyereg választja el egymástól, amin feljöttünk. Senki nem volt rajtunk kívül, jó volt újra itt állni most már harmadjára, de még mindig lenyűgöz a látnivaló. Sajnos sok időt nem mertünk tölteni, hiszen féltünk a zuhétól. Elindultunk lefelé a Bukura-katlanba, meredek, sziklás lejtő, sokhelyen apró köves, mely úgy csúszik, mintha muszáj lenne neki. Leérve a tó partjára, -mely a hegység legnagyobb tava, mélysége átlagosan 15 méter, de elérheti a 22 métert is-odamentem a hegyimentők kunyhójához, hogy felhívjam a figyelmüket a medvére. Már tudtak róla, s megköszönték a figyelmeztetést. A tótól olyan másfél óra alatt értünk le az autóhoz, épp időben, hisz az eső is elkezdett esni, de elég rendesen. Szép lassan, ahogy jöttünk a nagyobb köveket és gödröket kerülgetve ereszkedtünk lefelé a völgyben a Rausorban lévő szállásunk felé, ahol a házigazdánk már várt bennünket. Gyors bepakolás, aztán irány a szomszédban lévő étterem, ahol, mivel előre bejelentkeztem, számítottak ránk. Egy jó meleg vacsora, majd irány a szállás, s tisztálkodás után mindenki hamar mély álomra szenderült.
Másnap korán keltünk, a célunk a hegység névadó csúcsa a 2482 méter magas Retyezát-csúcs volt. Az ég borús volt, s bár esőt nem jósolt, nem sok jóra számítottam az időjárás terén. Barátunk javaslatára a Lolaia-gerincet vettük célba, fentről igencsak szép a kilátás jó idő esetén, igaz hosszabb, mint az általam tervezett, de ráértünk. Meredeken vitt az utunk felfelé a sípálya mellett, de sajnos nem sokat javult a helyzetünk, a kilátás igencsak korlátozott volt. Így értük el a gerincélt, innen megy le egy út a szomszédos Stânişoara-völgybe, ha épp arra lenne dolgunk. Nekünk a déli irányban lévő Lolaia csúcsok (merthogy kettő van, Északi- és Déli-Lolaia) iránya volt a megfelelő, ez mellék gerinc visz fel a Retyezát-csúcsra is. A két Lolaia között megálltunk egy rövid szünetre egy ki energia pótlásra, közben a felhők néha engedték látni a Stânişoara-völgyet és a szemben futó gerincet. Utunkat folytatva hamarosan elértük a Lolaia- nyerget, ahonnan jó meredek mászós emelkedő visz fel a célunkhoz. Fent a csúcson nem sokan tartózkodtak, vélhetően a kedvezőtlen időjárásnak köszönhetően. Mi se időztünk sokat, mivel szinte semmit nem lehetett látni A Prelucs-csúcs irányban folytattuk utunkat, az eredetileg eltervezett úton, melyről tiszta időben csodálatos a lelátás a Stevia-tó katlanjára és a túloldalon a Gemenele Tudományos Rezervátum fokozottan védett területére, itt az ösvény sokhelyen megegyezik a rezervátum határával. Oda halandó ember csak különleges engedély bírtokában léphet be, mondjuk nekünk eszünk ágában sem volt. Ahogy ereszkedtünk a felhők alá jutottunk, így már egész messze el lehetett látni, kirajzolódtak a Szárkő-hegység csúcsai, északra a Ruszka-havasok vonulatai. igazából leírni sem lehet azt az érzést, amikor az ember ilyen helyen van és csak bámulja a messzeséget, a hullámzó hegyeket. Talán ez az amiért a fáradtságok és nehézségek ellenére is újból és újból neki vág az ember egy-egy hegy „meghódításának”. Ahogy haladtunk lefelé éktelen vonyításra, visításra lettünk figyelmesek, mintha nyúznának valakit. Egymeredek lejtőn utolértük a zaj forrását, egy román csapat igyekezett lefelé, az egyik hölgy(?) tagjuk bokája igencsak furcsa állásban volt, vélhetően kificamodott. Nyilván nem ideillő lábbeli volt rajta. Én mindig azt mondom, hogy hegyre a bakancs jó, lehet itt divatozni, meg flancoskodni, de a bokát csak a jó bakancs tartja, a többit hagyjuk meg a flaszterre. Elhagytuk őket, vannak elegen, tudják egymást segíteni. A meredek lejtő után egy lazább erdészeti úton már egyenesen visszatértünk a Rausorba, ahol gyorsabb barátaink már vártak bennünket a vendéglátóhelyen. Egy jó vacsora után nyugovóra tértünk, hogy reggel nagyjából kipihenten induljunk a hazaútnak. Harmad napra nem terveztem túrát, mivel másnap, hétfőn munka, ne érjünk későn haza. Viszont akartam valami érdekes látnivalót betenni a programba, ezért a közeli Demsusban lévő Szent Miklós -templomhoz mentünk. A bizánci stílusban épült szentély Erdély és Románia legrégebbi ortodox temploma. Építéséről írásos források nem maradtak fenn, az építészeti stílusjegyek alapján a 13. századra datálják. Vannak azonban olyan történészek, akik azt állítják, hogy a demsusi templom helyén eredetileg egy Mars istennek szentelt római templom volt, mások úgy vélik, az ősi magyar hitvilág kultuszhelyére épült. Ki tudná már ezt kinyomozni? A templomot később közösen használták a reformátusok és a görögkeletiek. A templom építéséhez a kövek egy részét Várhelyről (Ulpia Traiana Sarmisegetuza) hozták, ahol a Dák főváros helyét feltételezik, a feltárt romok ezt igazolhatják. Ott jártunkkor épp liturgiát tartottak, ezt már messziről a központból is hallottuk, mert hangszórókon keresztül kihangosítják, hogy az is hallja, akit amúgy nem érdekel. Így bemenni sem tudtunk, de kívülről nagyon lenyűgöző épület. Köveken római kori feliratok is láthatóak. A temetőben magyar nyelvű sírkövek is vannak, bizonyítva a magyar múltat. Mert hol érdemes kutatni a múltat? A temetőbe, már, ha szorgos kezek nem takarították ki a magyar síremlékeket. Innen már haza indultunk, a Retyezát fenséges látványa még egy darabig elkisért bennünket egész Hátszegig, majd amint átbuktunk a város feletti hágón, eltűnt szemünk elől. Eztán már nem láthattuk, de az emlékeinkben tovább él és ott bizony nagyon is elevenen, hisz egy életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak, a nem túl kegyes időjárás ellenére is! Túra adatok: Peleaga: táv: 11.5 km. szintemelkedés: 945 m. Retyezát: táv: 17,5 km. szintemelkedés: 1350 m.