2022.08.06-07.
Minden hegység máshogy szép, mindnek megvan a varázsa. A Torockói-hegységhez, nem is a magassága, hanem a szurdokkanyonokkal való tagoltsága, hatalmas sziklafalai miatt vonzódik az ember, a tájkép arculatának kialakításában fontos szerepet játszik a felső-jura zátonymészkő. A párhuzamosan húzódó mészkővonulatokat a vízfolyások gyönyörű szurdokvölgyekkel törik át. A Kárpátok egyetlen más hegyvonulatában sem találunk ennyi keresztvölgyet ilyen kis területen. Kora hajnalban indultunk Debrecenből, bő öt órai utazás után jutottunk, a földi paradicsomba. Van bőven látnivaló, igazából egy hónapig is el lehetne barangolni ezen a vidéken, s akkor se láthatnánk minden csodáját. Tövisnél (Teiuș) tértünk le a főútról és valamivel több, mint 21 kilométert mentünk még, ennek többsége jó minőségű aszfaltút, majd jól járható makadámút, van az út végén kialakított parkoló, de volt egy megérzésem, hogy nem szabad tovább menni, s megálltunk, egy jó kis helyen, ahol kényelmesen elfér az út szélén az autónk. Innen a parkoló háromszáz méterre van. Utólag kiderült, hogy jó volt a megérzés, hisz a parkoló tele volt. Elég sokan járják ezt a szurdokvölgyet, ez az egyik legzordabb, de egyben legszebb is a hegységben. Magán a szoroson két helyen lehet áthágni. A patak szintjén, a patakban gázolva, vagy a sziklafalba erősített acélrudak, sodronyok segítségével, magas vízállásnál el kell felejteni a szurdokot! Továbbá van még az úgynevezett Kecskék-ösvénye, amely a sziklafal oldalában vezet 100-150 méter magasban. Odafelé a patak szintjén mentünk, volt, aki vízben gázolva, s volt, aki kapaszkodva a kiépített eszközökbe, bár így is kellett néha a patakban lévő köveken ugrálni. A szoros elején egy kb. 20 méter magas barlangkapu maradványa van, amelyet a Portalénak, de a Pokol kapujának is neveznek. Ezt meg is lehet kerülni. A szoros legszebb része az, amikor összeszűkül 3-4 méterre és megközelítőleg 40 méter magas egymásra hajló sziklafalak között folyik a víz. Az egész szoros nem hosszabb két kilométernél, de látványa feledteti rövidségét. Nem mentünk teljesen el a végéig, hiszen az idő sürgetett bennünket, az elágazásnál, ahol fel lehet kapaszkodni a Kecskék-ösvényére feltettem a kérdést, hogy ki nem akar fent a sziklákon jönni, mivel eléggé kitett és csak olyanoknak való, aki nem tériszonyos. Van, ahol tenyérnyi az ösvény és kb. 100 méteres mélység van alattunk. Mindenki vállalta az utat, amely egyszer-egyszer gondolkozóba ejtette az embert, hogy hogyan is tovább, de igazán nem okozott nagyobb problémát senkinek. Azért itt hozzá fűzném, hogy tényleg csak olyanok vágjanak neki, akik nem ijednek meg egy kis magasságtól, és jó erőnlétben vannak! Egy bő óra alatt mentünk végig a szakaszon, majd fújtunk egyet, amikor visszaereszkedtünk a patak szintjére. Ezután visszatértünk az autónkhoz, s elindultunk Torockóra. A túra szűk négy órát vett igénybe. A táv 4 km. volt a szintemelkedés 430 m. Torockón csak vacsorázni álltunk meg, az egyik ismert vendéglőben fogyasztottuk el estebédünket, majd Alsóaklosra (Ocoliș) mentünk, ahol a szállásunk volt. Ebben a faluban 2021-ben hatalmas árvíz vonult végig, a településen keresztül folyó patakocskából ki se nézné az ember, hogy milyen hatalmas pusztítást végzett, magával cipelve házat, autót, tüzelőt, egy-egy élet munkáját. Néhány helyen a nyomok még látszódtak, elmosott utak, megtépázott fák. Tiszta, kényelmes vendégházban szálltunk meg. Este még egy kis baráti beszélgetés, sörözgetés a kerti filagóriában, s utána eltettük magunkat másnapra.
.Nem keltünk korán, hiszen volt időnk bőven. Készülődés, kávé, reggeli, megbeszélt időre mindenki az autónál volt és elindultunk a következő csoda felfedezésére. Az Alsószolcsva (Sălciua de Jos) feletti Búvópatakra (Sub Piatra) indultunk, a település a Bedellő sziklafalai alatt van. A Sub Piatra Monostorhoz közel álltunk meg, s először a Szolcsvai-búvópatak (Peștera Huda lui Papară) barlangjához indultunk. Lefelé indultunk az úton, majd egy eléggé labilis függőhídon keltünk át, hogy elérjük a barlang bejáratát, amely 35 méter magas és 3-4 méter széles, valamikor volt itt egy palló, melyen bentebb lehetett menni, de vélhetően elvitte a víz, így sajnos nem sokat láttunk belőle. A barlang egyébként csak külön engedéllyel látogatható és csak tapasztalt barlangászoknak, megfelelő felszereléssel. Innen tovább haladva bő kétszáz métert emelkedtünk egy kilométeres szakaszon és felértünk egy makadám útra, ahonnan nagyszerű kilátás volt a környékre, majd újból le kellett ereszkedjünk a Dalbina-vizeséshez (Vânătările Ponorului), mely egy hatalmas szikla alján van a Vânătara dolinában. Itt az a kellemetlen meglepetés ért, hogy egy csepp víz sem volt benne, csak a száraz sziklafalak látszódtak a kiépített balkonon. Pedig több lépcsőben esik 70-80 métert a Dalbina barlang felé, hogy megkezdje útját a Szolcsvai-búvópatak irányába. Az elmúlt idők csapadékszegénysége itt is érezteti hatását. Némi hiányérzettel mentünk tovább a Bedellő sziklaplatója felé, felfelé több helyen gyönyörű kilátásunk volt, messziről feltűnt a Bélavára, a Podságai-szoros, a Vultureasa, az Öreg-havas, mind-mind ismerősen kacsintottak rám. Sokhelyen sűrű erdőben vezetett az utunk, így nem zavart a fülledt meleg annyira, néhol felhők gyülekeztek, s bár arra a napra nem jósoltak esőt, de benne volt a levegőben. A fennsíknak nagyjából a feléig jutottunk, amikor a sárga jelzésnél leereszkedtünk egy jó meredek ösvényen. Innen már szinte egyenes út vezetett a Monostorig, ahol megcsodáltuk még az 1797-ben épített ortodox fatemplomot, természetesen csak kívülről, mivel be volt zárva. Ez már csak egy kőhajításnyira volt a parkolóhoz, ahol gépjárművünk várt bennünket. A túrán 12 kilométert gyalogoltunk és mintegy 870 méter szintemelkedést küzdöttünk le. Mindezt egy varázslatos környéken mely, tele van végtelen nyugalommal, s békével. Talán nem véletlenül épült itt a fatemplom és a monostor. Itt az ember, ha eltöltene pár napot, biztos, hogy megnyugvást találna és közelebb kerülne a teremtőjéhez. Ezek a végtelen hegyi legelőkön, erdőkön, magas sziklákon mindenhol ott van az Öreg Isten, ezért is annyira varázslatos