2023.03.04.
A naptárban, papíron már elkezdődött a tavasz, de aki a hegyeket járja tudja, hogy magasabb régiókban közel nincs még vége a télnek. A Gömör-Szepesi érchegységben, vagy ahogy mostanság nevezik Szlovák-érchegységben, a Sajó-völgyében több festői szépségű kis falu fekszik. Sok-sok hegycsúcs és megannyi látnivaló található ezen a vidéken. Egy a Magyarországi turisták által ritkábban járt, sokak által nem ismert, célpontra akadtam a térkép nézegetése közben. A Sajó folyását követve a forrásvidéke felé, amely a hegység legmagasabb csúcsa az 1477 méter magas Stolica felé, útba esik Felsősajó (Vyšná Slaná), odaúton már messziről feltűnik a kétcsúcsú Radzim. „A Magyar Királyi Földtani Intézet évi jelentése - 1913.-ból” Aranyhegy néven említi a Radzimot. Nem igazán magas, hisz a Nagy-Radzim 991, míg a Kis-Radzim „csak”961 méteres magassággal büszkélkedhetik, de nem is a magassága a lényeg, hanem a fekvése, s ezáltal a kilátás róla. A falu központjában a II. világháborús emlékműnél álltunk meg a Sajó partján „páncélozott szállítójárművünkkel”. Rövid szedelőzködés után folyó hídján átkelve elindultunk az előbb említett csúcsok felé. Gondoltam jobb részben megkerülni a hegyet, hogy többet láthassunk a környékből, erre most az időjárás is lehetőséget biztosított, hisz ragyogó napsütés fogadott bennünket. Szépen emelkedtünk felfelé, majd elhagytuk a falu utolsó házát is, amely mögött kérődző tehenek kísérték szemeikkel a lépteinket, mondhatni néztek ránk, mint bornyú az új kapura, de mi, nem kapu lévén, nem nyitottunk az irányukba. Haladtunk, lassan lejjebb vettünk a réteges öltözetből, mert forrott felfelé bennünk a hűtőfolyadék, s jobb kicsit kiereszteni a gőzt, mielőtt baj lesz, könnyebb megfázni, ha lefő az emberfia, vagy lánya. Valamiféle kerékpáros túra útvonalon vitt felfelé bennünket a lábunk, de hát minket nem zavar, ha gyalog is vagyunk. Az út arra megy amerre mi akarunk menni, aztán a fenét se érdekli, hogy milyen jelzés van rajta, vagy éppen nincs. Ahogy gyarapodott a tengerszint feletti magasság úgy tárult ki elénk egyre jobban a világ, illetve a környék, s szépen lassan kerítettük befelé a hegyet is. Havat csak foltokban láttunk, én többre számítottam. De hát a tavasz szépen lassan csak utat tör magának, bár még nem ette meg a kutya a telet, biztos lesz még meglepetés, amint utolsókat rúgja a haldokló öreg tél mielőtt végleg átadja a helyét az ifjú, virgonc tavasznak. De zsivány ám a tavasz is, bolondos, izgága, főleg míg ifjú. Aztán szépen lassan megnyugodik, mint az ember is amikor elér egy bizonyos kort. De ne menjünk ennyire előre, hisz még Kikelet hava van. A hegy túloldalán Berdárka (Brdárka) hegylábi kis falu található olyan negyven háza van, meg kb. négyezer cseresznye fája, amely cseresznye virágzáskor pompázatos látványt nyújt. Mi a falu felső végét épp csak érintettük, idáig egy ideje a nyeregtől már a zöld jelzést követve jöttünk, de innen viszont már a sárga jelzés lett a kísérőnk. Ahogy emelkedtük felfelé egy tisztáson vadászles állott, majd rövidesen egy szarvas földi maradványa késztetett rövid megállóra. Hogy hogyan, s miként került oda erről kis parázs vita alakult ki, bár nyilván pontosan nem tudhatjuk, így nem is annyira érdekes. Ott van és kész. Neki már mindegy. Nekünk is, ott is hagytuk az enyészetnek. Inkább átadtuk magunkat a természet csodálatának és a csendnek, amit csak néha egy távoli motorfűrész hangja tört meg. Nyilván a természet csendjébe beletartoznak a madarak hangja, a kis cinegék igencsak nyomták neki, mondogatták, hogy nyitni kék, meg, hogy kicsit ér, de hogy is ér kicsit gondoltam én, hisz ez a napsütés nagyon is sokat ér, hiszen a hétköznapok borújára ez hoz fényt. Néha még egy ragadozó madár is bele-bele vijjogott, a nagyvilágba. Sokat kibírnak ezek a jószágok, hiszen Nekik nincs hová behúzódni a természet viszontagságai elől.
Mi csak emelkedtünk tovább, gondolataimban ilyenkor mindig az kavarog, hogy ki volt az agyas, aki kitalálta, hogy hegyre menjünk? De a válasz, mindig hozzám vezet vissza, akármilyen fárasztó, akkor is megéri! Ennyi lelki gyönyört nem igen kapni a városban, csak itt az Isten által teremtett templomban, a természetben. A Sedlo Hora (Hegynyereg?)-től már sárga háromszög vitt fel egy darabig, de aztán ez elmaradt, csak valamiféle sárga folt éktelenkedett néhány fa kérgén mutatva az utat, amely elég rendesen megtornáztatott bennünket, hisz az elmúlt idők szelei igencsak megszaggatták az erdőt. Sok kitört fa rádőlt az ösvényre, többségük friss törés. Hol átbujtunk a fák alatt, hol felmásztunk rájuk, mikor melyik megoldás látszott célravezetőnek. Hamarosan elértük a csúcs déli oldalában, 870 méteren lévő sziklaletöréshez, amit Vdovčíkovo kreslo (Özvegyi szék) néven ismerhet a nagyérdemű. Itt terveztem az ebédet, de bizonyos körülmények miatt ezt elhalasztottuk, ugyan is én inkább Árnyékszék elnevezéssel illetném a helyet, hiszen úgy tele volt „kúpulva” a hely bizonyos bogyós hullatékú állatok végtermékeivel, s olyan szag volt, mint valami elhanyagolt istállóban. Egy négyzetcentiméternyi hely nem volt ahová az ember letelepedhetett volna. Megértem, hogy az ember bizonyos dolgokat olyan helyen szeret csinálni, ahol szép a panoráma, bár a „gittelés” nem tartozik ide, dehogy az állatok is, erre rövid életem során eddig nem gondoltam. Pár fotó a Berdárka felé való kilátásról és tovább is indultunk a csúcsra. Az utat csak sejtettük, mint macska az esőt, megpróbáltuk követni a sárga nyilat, a beborult fákat kerülgetve, amiről gondoltuk, hogy csúcsra visz minket. Hamarosan el is értük a csúcsot jelölő póznát. Kilátás nem sok adódott, csak részben, az ágak között, hisz a fák körbe nőtték a 991 méteres magaslatot. A pózán egy dobozban a csúcs könyv gondosan becsomagolva, ebbe beleírtuk magunkat, hogy megörökítsük itt létünket az örökké valóságnak. Ebben az évben kezdték meg a könyvet, magyar beírás a miénk volt az első. Lesz vajon második? Hátha eme írásomra mások is felkerekednek, mert mindenképp érdemes. A gerincen folytatva vándorlásunkat, sok helyütt a már félméteres hóban, csak úgy irányban keresgéltük a helyes lépéshelyet, rövid idő alatt leértünk a Radzim-nyeregbe, amit a Kis- és Nagy-Radzim fog közre. Valamikor állt itt egy bádogtetejű pihenő hely, ez most összeomolva a földön feküdt, jó leülési lehetőséget adva egy ebédhez, mivel a nap kissé felmelegítette. Mellette a fákon valamiféle összetákolt menedék, ponyvából, deszkából, mellettünk egy öntöttvaskád, teli vízzel. Fürdésre nem igazán alkalmas az idő, bár a kérdés inkább az, hogy ki volt az a húgyagyú, aki ezt ide felhozta? Mindegy, elfogyasztottuk ebédünket, majd indulásra szólítottam fel barátaim, mondva, hogy aki nem akar jönni, itt megvárhat bennünket, egy óra múlva itt vagyunk. Nekivágtunk a havas hegyoldalnak, a 961 méter magas csúcs mellett csak elhaladtunk, nem érintve azt. Három szikla kilátó pont van a hegyoldalon, egymástól mintegy háromszáz méterre, egyik a Csetneki-völgy felé egy a Király-hegy felé és egy a Magas-Tátra felé. Az elsőn a Csetneki-völgy felé lévő kilátóponton egy átjátszó antenna rendszer zavarja meg a nyugalmat, de a másik kettőn csodás élményben lehet része a túrázónak. A most éppen havas Királyhegy, ami az Alacsony-Tátra legkeletibb csúcsa, látható, A másikon pedig a Magas-Tátra uralja a panorámát, itt egy kis tereprendezést kellett alkalmazni, a letört ágakat eltakarítva az útból, hogy biztonságosabbá tegyük az ott tartózkodást. Rövid gyönyörködés után elindultunk visszafelé, csak úgy nagyjábóli irányban, hisz a jelzés itt sem kényezteti el az embert, hamarosan visszaértünk a nyeregben hagyott barátainkhoz, akik addigra jól kipihenték magukat. Egy órát vett igénybe kis kalandunk, ami a fák között bujkálva csodálatos élménnyel zárult, szerintem a túra legszebb kilátópontjait érintve. A nyeregből már ismét egy hivatalosan is jelzetlen úton indultunk el, bár eddig térképen jelzett volt az út, gyakorlatilag egy sárga folt, vagy nyíl volt néhány helyen látható. Ez az út szélesebbnek tűnt, bár bedőlt fák ezt is keresztezték. Egy bő óra alatt visszaértünk a falu határába, ahol az elején említett tehenek ismét igencsak megbámultak bennünket, bár ekkor már mi is a kulináris élvezetek felé vettük a gondolatsort, gasztronómiai jelentőségüket tárgyaltuk meg, hogy melyikből mi lenne a finom, pacal, bélszín, gulyás, kinek ízlése szerint. Erről eszembe jutott egy régi barátom, amikor is lányok előtt a vadételekről tartott előadást, a lányok megkérdezték, hogy van-e szíve megenni ezeket a gyönyörű állatokat, Ő rövid gondolkozás után rávágta, hogy szíve, az nincs, de van nagy bográcsa! Mire a gondolatok végére értünk már bent is voltunk a faluban a flaszter úton, itt a kis rohanó patakban, amely betonvályúba volt szorítva, lemostuk a bakancsainkat, mégse sározzuk össze a járművünket. Mire a visszaértünk a kocsihoz a Sajó partjára, már a nap is eltűnt a nyugati hegyvonulatok mögött, s csak a hegyünk csúcsa volt aranyszínű, talán innen az Aranyhegy elnevezés? Az ismerős kilátópontok ismerősen kacsintottak ránk, majd végül azok is elvesztették aranyos ragyogásukat, de tudom, hogy visszavárnak! Túra adatok: Táv: 13,5 km. Szintemelkedés: 800 méter