2023.02.11.
A Pozsár-kő sok magyarországi turista előtt ismeretlen, pedig a Kalotaszeg egyik legszebb kilátópontja, a Vigyázó (Vlădeasa) keleti lejtőjén lévő 1140 méteres magasságban tornyosuló sziklapiramis. Én korábban már kétszer is jártam itt, először 2011-ben voltam itt, akkor is februárban. Eredetileg egy héttel korábbra terveztem az utat, de az Istentelen időjárás miatt elhalasztottam egy héttel. 60-70 km/h szél, sűrű hóesés helyett ragyogó napsütésben túrázni sokkal jobb. Bár mindig nehéz döntés egy-egy túrát lemondani, vagy adott esteben visszafordulni, de a biztonságot mindig szem előtt kell tartani. Kőrizstető (Scrind-Frăsinet) faluban, a templommal szemben álltunk meg autóinkkal, rövid szedelőzködés után elindultunk a Vár-patak völgyén, ez az út nincs ellátva turista jelzéssel, de eltévedni nem lehet, szerencsénk volt, mivel a 30-40 centis hóréteget letolták így viszonylag könnyen tudtunk haladni. A völgy ilyenkor télen különösen szép, a havas út, a hótól roskadozó faágak, a részben befagyott patakon a különös formák, amiket a megfagyott víz alkot, a mindent beborító csend. Igen ez kell nekünk, lelkünk itt talál igazi megnyugvást a poros, koszos városi nyüzsgés után. Lépteink alatt ropogott a hó, sercegett a jég, a fákon vidáman énekeltek a madarak, hogy mit azt csak Ők érthetik, mi csak élveztük, élveztük a madárdalt, a csendet, a téli természet szépségeit. A völgyben haladva már messziről feltűnt előttünk a Pozsárkő jellegzetes alakja, csúcsán a fém kereszttel. Utunkat keresztezte a kék pont jelzésű turistaút, amely a Havas-Rekettyei vízeséstől a Vigyázó-menedékházig fut, vagy éppen fordítva, ezt követtük a fennsíkra. Itt már nem volt letolva a hó, csak keréknyom volt, de később még az sem. Törtük a havat, miközben emelkedtünk felfelé, bár ez a „törtük a havat” kifejezés inkább csak a csoportban lévő tizenyegy éves, ifjú Titán barátunknak köszönhető, aki halált megvető bátorsággal ment hősiesen a mélyebb hóban is, ennek később meg is lett az eredménye. Amikor felértünk a Pozsár-kő „lábához” ami valójában nem is láb, hiszen onnan lekellett ereszkedni, majd ismét felmenni a szirtre.
Előttünk rengeteg vadnyom vezetett, vélhetően zergék lehettek a nyomokból és a hullatákból ítélve. A feljutás kissé kalandosra sikeredett, hiszen sokhelyen a meredek oldalakon 70-80 centis hóréteg is kialakult. Itt meg találni a helyes utat elég volt, mellettünk a meredély, könnyen lecsusszanhat az ember, a sziklán pedig csúszott a hó, de csak megoldottuk, inkább csak első látásra volt nehézkes. Minden esetre felkészülve felhívtam túratársaim figyelmét, hogy akinek nincs megfelelő lépésbiztonsága, az inkább várjon meg lentebb minket, onnan is szép a kilátás. Még egy utolsó megpróbáltatás és fent álltunk a fényes csúcskeresztnél. Egyébként román nyelven Crucea Cetății, „Az erőd keresztje” néven is ismeretes a hely. Talán valamikor erődítés lehetett a csúcson, bár ahhoz túl kicsi és nem is találtam erre utaló írást sehol. De az bizonyos, hogy páratlan kilátás adódik mindenfelé, keletre a Vár-patak völgye és a Kalotaszegi táj, távolban a Gyaluihavasok legmagasabb csúcsa, az Öreg-havas, a fennsík az elszórt házakkal, esztenákkal, amit ilyenkor nem igen laknak. Nyugatra a Vigyázó (Vlădeasa) tömbje. Északra egy szomszédos sziklatömb, aminek több elnevezése is szembejött már velem az irodalomban. Valószínűleg József-kő a neve, s mögötte az Orosz-csúcs. Pihengettünk a kereszt árnyékában, eszegettünk nézelődtünk. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy a szomszédos sziklavárat most kihagyjuk, korábban már megmásztam, de az idő jelenleg ellenünk dolgozott. A havas út mindig megnehezíti a túrát. Miután lejöttünk a szikláról megvitattuk, hogy merre tovább, vissza az ismert úton, ahol a nyomainkban könnyebben haladhatunk, vagy tovább a fennsíkon vissza Kőrizstetőre. A második verziónál maradtunk, de ezt nagyjából kétszáz méter megtétele után megváltoztattuk, hiszen az úton, illetve annak a vélt helyén méteres hótorlaszok voltak. Itt a szél szabadon szállhat és a felkapott havat ott rakja le ahová akarja, ezrért bár fájó szívvel, de visszafordultunk és az ismert úton indultunk vissza. Vidáman beszélgetve lépdeltünk a hóba, kis barátunk, aki felfelé igencsak virgonc volt, le-le maradt, kérdeztem mi a baj, szegénykémnek meghúzódott a lába, s igencsak fájt Neki. De szó nélkül tűrte a fájdalmat, s bár lassabban, de jött. Véleményem szerint, az ilyen fiatalokból lesz a normális felnőtt, aki nem a gépet nyomkodja, hanem a természetbe vágyik, s vállalja a túrát, annak minden szépségével és nehézségével együtt! Szépen lassan leértünk a templomnál hagyott autóinkhoz, mindennel együtt véve egy igazén szép túrát tudtunk magunk mögött, de azért jól esett elindulni hazafelé. Nem igazán a város hiányzik ilyenkor, ahol él az ember, hanem az otthon melege. A túrán a Gps. szerint 17 km.-t mentünk és 525 métert emelkedtünk. Bár szerintem a táv csak olyan 13-14 km. lehetett!