2022.10.08.
Ülök a vízparton, nézem ahogy hullámzik a víz. A hajlong a nád a szélben, felettem darvak húznak, szépen lassan kel fel a nap is. Október van, szép napos, de hideg őszi idő. Ülök és nézem a vizet, agyamba még a hétvége tüze ég. Mélyen belevéste magát s ezt már senki nem veheti el tőlem. Hétvégén az Alacsony-Tátrában jártunk a Poludnica-csúcson. A név, delet jelent. A szláv mitológiában Déli Démonként ismeretes. Egy fehér ruhába öltözött nő, aki a napszúrás megszemélyesítője. Lehet öreg, fiatal, vagy esetleg halott. Kezébe kasza vagy sarló van, megállítja az arra járó vagy éppen dolgozó férfiakat és szóba elegyedik velük, s ha nem tudnak válaszolni, levágja a fejüket. Reggel, ahogy kisbuszunkkal hasítunk a felvidéken hullámzik a táj, fel-le van, amikor ködben, van, amikor felette ragyogó napsütésben. Szentiván után a faluból kivezető úton egy poros parkolóban száltunk ki a buszból, s vágtunk neki az ismeretlennek. Terjeszkedik a falu, sok az új épület, nem biztos, hogy jó ez. Nem látom annak értelmét, hogy ily formán foglalja el az ember a hegyoldalakat, erdőket. Egy elhagyott sífelvonó mellett meredeken emelkedtünk, barátunk szerint „csak egy kis lanka”. Sűrűn kapkodtuk a levegőt miközben hátra-hátra nézegettünk, hisz bámulatos a kilátás a Magas- és Liptói-Tátrára hófödte, csipkés csúcsaira, gerinceire. Az ösvény igen meredek és sokhelyütt kövekkel tarkított, sáros csúszós volt. De azért, ha kicsit megkésve is, de szép lassan csak elértük a Predna Poludnica-t, innen már valóban egy kőhajításnyi, meg egy kis mászásnyi az 1548 méter magas sziklás Poludnica széles háta.
Innen aztán valóban minden felé ellát az ember. Látni az Alacsony-Tátra főgerincét, a Liptói-medencét, távolban a Kócs-hegységet, s felsorolni is nehéz, hogy még mit. Csak egy valamit nem láttunk, a Déli-démont, hiába kerestük, kutattuk a ragyogó napsütésben, nem találkoztunk efféle teremtménnyel, így a fejünk is a nyakunkon marad, aminek roppant mód örültünk. Kicsit időztünk, majd elindultunk a déli lejtőn, sziklák és barlangok mellett, felett mentünk el, amelyek a gerincet kísérték. Már erősen kezdett alkonyodni amikor leértünk az elágazáshoz, ahol a túra kör része bezárult. Innen már az ismert meredeken lejtő úton haladtunk lefelé, mire leértünk a buszhoz, ránk is sötétedett. Szép feledhetetlen nap volt ez, amikor is a hegység egy újabb szépségét ismerhettük meg. Most, hogy itt ülök, még élénken él bennem a szombati emlék. A sokszínű őszi erdő, a sziklás bérc, a távoli havas csúcsok. Mind-mind örökre velünk maradnak. Ülök és gondolkozok, nézem a fodrozódó vizet, s átadom magam a csendnek. Csak a szélfútta nád susog, s a darvak kurrognak a távolban, ahogy húznak az éjszakai pihenő helyre. Lassan összeszedem én is a motyóm, mert a nap már javában a nyugati égboltot járja és erősen közelít a horizonthoz, átadva az világot a sötétségnek, hogy másnap újra feljöhessen kelet felől, új esélyt adva egy újabb a természetben eltöltött naphoz. Hiszem, hogy aki a természetet szereti mindegy, hogy hegyen, völgyben vagy épp a síkságon jár, mindenütt megtalálja a számára fontos és értékes dolgokat. A túrán a táv: 12 km. volt. A szintemelkedés: 1030 m.