2023.06.24.
Kissé körülményesre sikeredett az elindulás. Két kisbusszal indultunk el, de az egyik indulás után húsz perccel, még szerencsére a városban, beadta az unalmast. Tanakodás, telefonálgatás, nyilván a tulaj nem vette fel a telefont. Az ismerőseim közül senki nem tudott segíteni. Utólag megtudtam, hogy az autó gazdája tudott a problémáról, generátor hiba, még sem orvosolta azt. Ezzel tönkre téve több ember napját. Szerencsére társaink közül volt, aki, felajánlotta, hogy itthon marad, így egy busszal ugyan, da a csapat fele el tudott indulni. Itt is köszönöm Nekik a pozitív hozzá állásukat! Végre, bár megfogyottan, de úton voltunk, mondhatni száguldottunk. A „Kiskík” szedte a lábait, illetve a kerekeit. A Szlovákiában fekvő Gyetva város felett lévő Herencsvölgy település után szűk, részben aszfaltozott erdei úton haladtunk meredeken felfelé az 1260 méteres magasságban lévő Horský hotel Poľana felé. A parkolóban letámasztottuk az autót, voltak ott már néhányan. Valamikor nagy élet lehetett itt, legalábbis erről tanúskodik az elhanyagolt hotel mérete és a használaton kívüli, később látott sífelvonó is. Rövid szedelőzködés után elindultunk, hogy felfedezzük, ezt az amúgy csendes, de gyönyörű vidéket. Hogy az embereket az éjszakai vihar rémísztette el, a délutánra jósolt eső, vagy csak egyszerűen nem volt kedvük erre jönni, nem lehet tudni, de egésznap nem sok emberrel találkoztunk. Én direkt választottam ezt az időpontot, előző évben kora tavasszal két medve támadás is volt a környéken, nem szívesen lettem volna bent a tévében, bíztam benne, hogy a nagyobb embertömeg riasztólag hat a medvékre. Egyszer pár évvel ezelőtt két barátommal túráztunk itt, akkor egy medve üvöltése fordított vissza bennünket. Hogy mennyi maci él a környéken nem tudom, de az biztos, hogy több is van itt, a viszonylag háborítatlan természetvédelmi területen, ahol a sűrű erdőket hegyi kaszálók színesítik. Tehát elindultunk, hamarosan egy emlékműbe botlottunk, a „hős” partizánoknak állították a fasizmus ellenni győzelem emlékére. Erről a gondolataim nem ide valók, sem az efféle egyáltalán nem ide illő emlékműről, sem arról, hogy minek, illetve kinek is állít emléket, akik ismernek úgyis tudják.
Szép kis tisztáson emelkedtünk felfelé, réti virágok, gombák sokasága körülöttünk, alant Herencsvölgye látszódott, de felettünk felhők. Sűrű erdők körülöttünk, igazi őserdős hangulat. A közeli tisztáson fapallókon lehetett végig sétálni, ezeket a vizesélőhelyek védelmében fektették le, egyrészről, hogy ne tapossa le az ember az értékes növényeket, másrészről pedig, hogy száraz lábbal lehessen végig menni a vizenyős réten. Az ösvény igazból a hegység gerincén vezet végig. Egy valamikori vulkán kalderájának a peremén sétálunk, melynek a magassága elérhette 3-4000 métert is 13-15 millió évvel ezelőtt. Európa egyik legnagyobb vulkánja lehetett. Ahogy emelkedtünk felfelé úgy mentünk egy beljebb a felhőbe is. Misztikus hangulata volt az erdőnek, hatalmas sűrű fenyveseket, a gomolygó köd még varázslatosabbá tette. A Pol’ana 1457 méter magas csúcsáról amúgy is korlátozottak a kilátások a fák miatt, de most a felhős ködös idő miatt semmit nem láthattunk. Tovább haladtunk a Katruska csúcs felé, ahol mindkét oldalra a letörő sziklákhoz vezet ösvény, de barátunk javaslatára nem mentünk ki, mivel ködös volt az idő, hanem majd visszafelé nézzük meg, hátha addigra javul valamit az időjárás. Egy szűk kilométerre a Strunga szikláin viszont megálltunk. Itt se lehet sok mindent látni, viszont mivel csak idáig jöttünk, itt megálltunk falatozni. Jól esett az otthon csomagolt elemózsia, ahogy eszegettünk el kezdett kitisztulni az ég is, egyre többet látunk a környékből. Sajnos nem szállt fel teljesen a köd, de így is szép volt a látvány, amit a vulkáni kaldera belső felében láttunk. Szépen kirajzolódik az ember szeme előtt, igen jól látható a kaldera pereme, ahol most is tanyáztunk. Nem tudom mennyit ülhettünk itt, de azt igen, hogy kevés volt, mert az ilyen helyen minden eltöltött idő. Visszafelé a Katruskánál kimentünk a kilátópontokhoz, már látni lehetett mindkét oldalon valamit. Ezek az andezit sziklák, a lávafolyam megkövült maradványai, kiváló kilátópontként szolgálhatnak a környező vidékre. Most sajnos nem láthattunk messzire a felhők miatt. Innen visszaindultunk ugyanazon az úton, ahol jöttünk a Hotel parkolójába, ahol is barátunk javaslatára, beültünk az autóba és legurultunk egy lentebbi parkolóba, ahonnan a Bystra-vízeséshez ereszkedtünk le. Hogy miért is autóval mentünk? Az idő is eljárt felettünk és az eső lehetősége is szorított. A parkolóból egy fél óra alatt leértünk a vízeséshez, ahol is a sűrű erdőn keresztül is szakadt a nyakunkba az eső. A vízesés a környék egyik legmagasabb és szerintem a leglátványosabb vízesése is egyben. a maga huszonhárom méterével. Függőlegesen szakad le a szikla és vele együtt a Bystra-patak is a mélybe. A sziklafal tetején korlát védi az óvatlan turistát az esetleges zuhanástól. A vízesés aljához egy a nemrégiben felújított fémlépcső vezet le, lentebb van egy kis doronglépcső is. Rövidet időztünk, hiszen szakadt az eső, s bár ennek az időnek is megvan a maga szépsége, ha nem muszáj, nem áztatjuk magunkat. Valahogy más ilyenkor az erdő, ködös, párás, misztikus, de mégis gyönyörű. Visszamásztunk a buszhoz, mert igencsak meredeken emelkedett az ösvény, majd beültünk. Hazafelé az úton, azt figyeltük meg, hogy ahol patak volt mellettünk, szinte sötétbarna folyamként zúdult a víz, magával ragadva mindent, ami az útjába került, szerencsére a medréből nem lépett ki. Rimakokova település után meg kellett álljunk, mert olyan szép szivárványt láttunk, amit még talán soha. A hazafelé vezető úton szinte végig szakadt az eső, volt, ahol az úton olyan víz állt, hogy csak lassan gázoltunk át rajta. Amilyen nehezen indult a nap, olyan jó lett a vége és biztosra veszem, hogy az otthon maradt barátainkat is elhozzuk e tájra, sőt még más részeit is be fogjuk járni a hegységnek. A túrán ugyanazt az útvonalat jártuk be oda-vissza, hogy minimalizáljuk az medvével való találkozás esélyét, a jelzetlen utakat kihagytuk, egyébként sem szabad itt azokat elhagyni. Körbe nagyon hosszú lett volna a túra. Így a végére 10,5 km-t gyalogltunk és 410 méter volt a szintemelkedés. A vízesés útja 2,5 km. volt, a szintemelkedés: 200 m.