Bakancs Társak Természetjáró Egyesület

Ködös, párás volt az erdő, nagy eső volt az éjjel, az út, mintha a semmibe vitt volna, nem lehetett előre látni, vagy csak 20-30 métert. Mégis volt benne valami szép, valami túlvilági gyönyörűség. De ez az út nem a másvilágba visz, legalábbis minket nem, de már sokan nem értek a végére, melyről emléktábla is tanúskodik. Mi, Biharfüredre tartottunk, meredeken kanyarogva, már jócskán fent teheneket kisértek fel a pásztorok, vigyázva hajtottunk melléjük, s lassan hagytuk le Őket, nehogy megijedjenek. Idegbeteg román mellém hajt, nagy sebességgel bele megy a hatalmas tócsába, beterített bennünket a víz, még a nyitott ablakon keresztük mi is kaptunk. Gondoltam, ha megtalálom a közeli parkolóban, kis oktatásban részesítem a közlekedési kultúráról, de úgy eltűnt, mint vadnyom földről. Vélhetően sejtette, hogy nem fogom annyiba hagyni, ezért inkább elsunnyogott. Mondhatnánk rá, hogy büdös román, de ez nem volna ildomos, mert nem az a lényeg, hogy melyik nemzet fia, annak ellenére is, hogy bizonyos nemzetekre jellemző a logikus gondolkozás szinte teljes hiánya, hanem az, hogy mennyire tudja használni az egyed az eszét. Ennek az emberszabásúnak voltak problémái agyikapacitás terén, nem is kevés. Kicsit még morgolódtam magamban majd elengedtem, inkább a túrára koncentráltam. Hamarosan meg álltunk a Jadolina-szálló parkolójában, erre el is kezdett szemerkélni az eső, de szerencsénkre hamar elállt, igazából egész nap lehetett számítani rá. Átöltöztünk, s elindultunk, a Csodaforrás felé, de már különösebben meg se néztük, oly sokszor mentünk már el mellette. Meredeken vitt fel utunk, több jelzés is fut együtt egy darabig. Na már amennyire lehet követni ezeket, ugyanis a 2017-es nagy széldöntés után még mindig nem sikerült helyre állítani a környezetet és a jelzéseket. Így főleg a ködben, keresgélni kell az utat, bár, ha az irányt tudjuk, akkor nem is kell az út, csak át kell verekedni a növényzeten. Amint közeledtünk a Kis-havas nyergéhez kutyaugatásra lettünk figyelmesek. A közelben lévő esztena szolgálatában álló ebeknek nem tetszett a közeledésünk, meg a velünk lévő kutyák, melyek még a parkolóban csatlakoztak hozzánk. Egy-két hangos „helyedre” és a bottal való fenyegetés megtette a hatását. Bár nem igazán voltak vadak, de azért úgy döntöttem, hogy a visszaúton nem erre jövünk. A Kis-havas alatt már látszott némi remény, hogy a szél elsepri a körülöttünk lévő felhőket, néhol már tisztult a környék. Innen már látszódni kellene az Bocsászának, a három púpú öregnek, de a felhők még nem engedték, keresztül buktunk a gerincen és meredeken meg kezdtünk az ereszkedést. Ezen az oldalon nem volt nagy pusztítás annak idején, így könnyedén járható. Leértünk a Dregan-patak melletti Cserepes-erdészházhoz. Többször voltam már itt, de az, amit most itt láttam, igencsak elszomorított. Még a közben előbujt map sem tudta feledtetni a helyzetet. Az Erdészház mellett erdészeti gépek, farakások, nem tudni, hogy a szélpusztítás által kidőlt fákat takarítják- e ki, vagy tervszerű erdőgazdálkodás folyik-e a lényeg az, hogy a valamikor hangulatos kis hely igencsak szét lett barmolva. Az itt található Eszmeralda-forrásból terveztem a vízutánpótlást is, mint annak idején, de inkább kihagytam. A kis erdei pihenőnek csak az alapja van meg, hogy mi történt vele, nem tudni. Letelepedtünk elfogyasztani ebédünket, mivel már délfelé járt az idő. Jól esett a harapnivaló, kell az energiapótlás. Pihenő után tovább indultunk, hamar elértük a letérőt, mely az Ördögmalom vízesés (Cascada Moara Dracului) felé vezet.

Nagyon megváltozott a táj, korábban sűrű erdő, most csupasz hegyoldal, dzsindzsa minden felé. Meredek utunk is szét volt díbolva az erdészeti gépek által. Később, ahol már csak egy ösvény vinne tovább alig, találtuk meg azt, annyira be volt nőve. Gondolom nem túl sokan járnak erre, pedig érdemes. Bentebb már jobban követhető a jelzés és az út is. Két kőfolyáson is át kell kelni, mire az ember megpillantja a hatalmas, a vízesést körül ölelő hatalmas kőtornyokat, melyeknek Czárán -Gyula a Notre Dam tornyai nevet adta. A vízesés nem a legnagyobb a Bihar-hegységben, de szerinem az egyik leglátványosabb, huszonöt métert zuhan alá két lépcsőben. Mint minden helynek, ennek is van legendája: „Valamikor régen, még az óriások idejében a daliás Briţei a hegytetőről lenézegetve megpillantotta lent a szép Dragán tündért. Amint az ilyenkor illik, rögtön fülig szerelmes lett belé, de a szép Dragán sem maradt érzéketlen Briţei iránt. Azonban a tündért egy rettenetes sárkány őrizte, aki a két szerelmes közé egy roppant sziklavárat épített, megrakva egy légió ördöggel. Bármerről akart is a derék Briţei szerelmeséhez kerülni, a sárkány felszedte bűbájos sziklavárát, és mindenestől áttette oda, hol az ifjú közeledett. A tündér azonban addig kérlelte a hatalmas Buteasat, míg egy viharos éjszakán, mikor az ördögök is behúzódtak a vackukba, aláásta Briţei segítségével a várat. Nagy sziklás oldalából lebocsátott sziklabombáival ledöntötte a hatalmas bástyákat. Az ördögök közül csak magnak maradt meg egy-kettő, a többit eltemették a romok, és csak a hely neve mutatja, hogy itt jártak valaha. Ahol pedig a menekülők végig rohantak, ott máig sem nőtt erdő. Élesen látszik az ördögök útja, mint egyenes gyepes sáv a Grujes-tető felé. A fősárkány a nagy ijedtségtől kővé dermedt, és ma is ott látható a beomló víztömeg szomszédságában. A víz azóta is őrli a vár bástyáinak maradványait. De megviselte a nagy hegyomlás a Buteasat is. A hatalmas rázkódás alatt megroskadt a jó öreg feje is, és azóta két mély horpadás látható rajta. A két szerelmes pedig máig is boldogan él.” Ennyi a rege, hogy igaz-e, ennek mindenki járjon maga utána. Én elhiszem, hogy így történt. Pihengettünk a földön lévő köveken fákon, gyönyörködtünk a természet szépségében, élveztük a magányt, hogy rajtunk kívül senki nem volt itt, de az idő kereke könyörtelenül forgott körbe, s mivel egyszer minden véget ér, sajnos a jó is, indulót kellett fújni. Visszafelé ugyanott mentünk, ahol jöttünk a Cserepes-erdészházig, s itt ismét pihentünk egyet, de innen más úton indultunk vissza, nem volt kedvünk hadakozni ismét az esztena kutyáival. A Papok Feredője (Baia Popii) nyeregbe felvezető makadám úton vitt a lábunk, mely ugyan hosszabb volt, de kevésbé meredek. Itt is rengeteg kivágott fa hevert az út szélén, mint megannyi holttest, s az erdő jól szét taposva, mintha csata után lennénk. Bár azt is tudom a „sötétzöldekkel” ellentétben, hogy erre is szükség van valamilyen szinten, hiszen kell a fa sok mindenhez, de akkor is rossz látni. Már majdnem fent voltunk, amikor egy nyiladékban még megpillanthattuk az öreg Bocsászát, melynek oldalában van 1430 méter magasan a vízesés, melynek látványa örökre a szemünkbe égett. A nyeregből már egy bő óra alatt visszaértünk Biharfüredre és fáradtan ugyan, de egy igazán szép, mesébe illő élménnyel gazdagabban ültünk be az autóinkba.
Túra adatok: Táv: 18.5 km., szintemelkedés: 990 m.