2023.01.07.
Boldogasszony havát írja a kalendárium, januárt, annak is a hetedik napját. Az ember ilyenkor, ha a természetbe indul, hóra, fagyra, dermesztő szélre, jégre készül. De most az időjárás mintha nem akarna tudomást venni arról, hogy tél van. Mondhatni, tavasz fogadott bennünket Bükkszenterzsébeten, ragyogó napsütés, plusz tíz fok, szélcsend. A település II. András idejében keletkezhetett és annak leányáról Szent Erzsébetről kapta a nevét, a Heves-Borsodi dombság területén lévő település. Dombságnak nevezik, pedig központi tömbjében több csúcs is meghaladja az 500 méteres magasságot. Hullámzó dombok-völgyek, hazánkban egyedülálló homokkő felszín formák, nagyfokú erdősültség jellemzi a tájat. A településhatárában legelők, kaszálók, csupasz domboldalak láthatók. A falu egyik kereszteződésében egy Pleisztocén geológiai alapszelvény található, amely a térség legteljesebb pleisztocén (jégkorszaki) rétegsorát mutatja be. Itt van egy pár autónak való parkolóhely és egy játszótér is. Itt álltunk meg mi is, rövid szedelőzködés után elindultunk a faluból kivezető úton, amely egy darabig aszfaltozott, de a házak után agyagos földút. Kimentünk a fűre, mert a fene se akar, ha nem muszáj derékig sáros lenni. Követve az út vonalát, hullámoztunk a dombokon, fel, s le, mint Pom-Pom, csak Ő egy faágon. Magával ragadott bennünket a táj, nem különösebben magas bércek, de valahogy mégis átjárta valami különös varázs e tájékot. Emberrel nem találkoztunk, sokan nem is tudják mennyi szépséget rejt e vidék. Hamarosan elértünk egy vízmosást, vagy valamiféle árkot, mert hát földvárak is voltak erre felé szép számmal, ebben folytatódott az út, majd hamarosan meredeken emelkedett az ösvény a tölgyes erdőben. Szerencsére nem volt vészesen nedves a talaj, így kisebb csúszásokkal tudtuk teljesíteni a mászást. Fent a kb. 390 méter magas csúcson egy kis fa pihenő, ahol leraktuk hátizsákjainkat, majd kimerészkedtünk a meredély szélére, természetesen, a biztonságot mindig szem előtt tartva, mert hát a mintegy 250 méter széles homokkősziklafal 50-80 méter magas és a homokszemcsékkel borított felülete csúszós. Egyébként vélhetően ez kis hazánk legnagyobb egybefüggő sziklafala. Fantasztikus a kilátás fentről nagyjából nyugat, dél és keleti irányban. A jól védhető csúcson, valamikor a bronzkorban egy földvár volt, ebből ma már csak némi sánc maradvány látszódik. Elidőztünk itt egy keveset, hisz jó idő volt, s jól esett a távol a nyüzsgéstől. A közelben egy cinege fütyörészett vidáman, mondogatta, hogy kicsit ér, bizony kicsit ér még ez a napsütéses idő, meg lesz ennek a böjtje. De egyelőre mi élveztük, megéltük a pillanatot, mert most csak ez számít, az, hogy mi lesz a következő órákban, az legyen a következő órák gondja. Most csak az itt és most létezik és más nem is érdekelt bennünket.
Pihenés után a Tarnalelesz felé vezető oldalon mentünk le, még a szikla aljában készítettünk néhány fotót, majd tovább indultunk. Az erdőből csakhamar kiértünk és ismét s csupasz tájon lépdelt a lábunk, letértünk a jelzett útról, s felkapaszkodtunk egy domboldalra. Fantasztikus kilátásunk volt a környékre. Érzésre olyan volt, mintha valami magas-hegységi gyephavason járnánk. Nyugat felé a Kékes- és a Galya-tető tömbje látszódott. Kicsit időztünk itt is, mert hát erősen magunkba kell szívni ezt a légkört, ilyet nem láthatunk minden nap. De hát, mint minden, a jó is véget ér, búcsút vettünk a domboknak és visszaereszkedtünk a faluba az autónkhoz. Még korai lett volna haza felé venni az irányt, így rövid szavazást tartottunk, hogy mi legyen a nap hátralevő részében a program. Három lehetőséget kínáltam fel, mert én már előre tudtam, hogy rövid lesz a túra, s felkészültem a környék látnivalóiból. A csoport döntő többsége a Recski emlékhelyre szavazott, egy rövid telefon a gondnoknak és már robogtunk is. Bő fél óra volt az út odáig. Ott jártunkkor nem volt sok látogató, így hamar végig tudtuk járni az emlékhelyet. A háború után több internáló és munkatábor is működött az országban. A Recski-tábor 1950-ben épült szovjet mintára és 1953-ban Sztálin halála után és azt követő belpolitikai fordulatot követően számolták fel. A rendszer ellenségeit bírósági ítélet nélkül tartották itt fogva, kényszermunkára kötelezve Őket a közeli Csákánykő-hegy kőbányájába. Nem volt elég a kemény fizikai munka és a csekély fejadag, még az őrök különösen kegyetlenül bántak velük. Gyakoriak voltak a kínzások vizesgödör, gúzsbakötés, verés. Személy szerint nem is tudom, hogy aljasodhat ennyire le egy ember, hogy a saját honfi társaival így bánjon. Vélhetően nem is magyar. Szökési kísérlet kétszer volt, ebből az egyik volt részben sikeres, ekkor Michnay Gyula átjutott az osztrák határon és a Szabad Európa rádió beszámolt a történetéről és ott olvasta be közel 600 rabtársa nevét, hogy legalább a hozzátartozók tudják, hogy hol van a rokonuk. A közvélemény ekkor értesült a tábor létezéséről. Még a környéken lakók sem tudtak róla. A tömegsírok egy részét, ahová az elhunyt rabokat temették, még a mai napig sem találták meg. Ez a sötét időszak is a történelmünk egy része, a kommunistánál nincs kártékonyabb a földön. A legszörnyűbb, hogy ezek szellemi utódai ma is közöttünk élnek és tovább folytatják nemzetrontó tevékenységeiket. Kissé lehangolódtunk az itt látottaktól, de tudjuk, vagy legalábbis reméljük, hogy ilyen, s ehhez hasonló korszak nem lesz többé. Mindent összevetve szép napot tudhatunk magunk mögött, hisz egy kevésbé ismert tájat ismerhettünk meg és a történelem egy szeletkéjébe, egy eléggé rohadt szeletkéjébe is nyerhettünk betekintést. Túra adatok: Táv: 8 km. Szintemelkedés: 343 m.