2023.02.18.
Sokaknak, amikor a Felvidékre gondolnak csak a Magas-Tátra jut az eszükbe, ez már valami féle sznobizmus. Én hanyagolom a Magas-Tátrát, bár csodálatos, de az mérhetetlen embertömeg, a csúcsoknál sorban állás, tülekedés nem az én világom. Próbálok olyan helyeket keresni, ahol nem a bevásárlóközpontok fergetege vár minket, s bár egyre nehezebb, da azért néha sikerül. A Csergő-hegység, merthogy ezt néztem ki célpontnak, Eperjestől észak-nyugatra fekszik, magassága alig haladja meg az 1000 métert. A legmagasabb csúcsa a Mincsol 1157 méter, amely a mostani célpontunk volt egyben. Egyébként a hegységen van még bőven látnivaló, hogy csak az egyik számomra kedves célpontot említsem, az Tarkő-vára (Kamenický hrad), de ezt majd máskor. Jelen túránk Kijó (Kyjov) faluból indult. A falu már a XV.század első felében létezett, Kyo néven. A helyi kocsma előtt parkoltunk le, ahol néhány autó számára van hely, már, amikor nem parkol ott egy nyerges szerelvény, mint jelen esetünkben is, de mi még elfértünk mellette. Gondoltuk túra előtt egy kávé jól esne, ám sajnos a korcsma hivatal zárva volt, na majd visszaértünkkor, gondoltam. A településről induló kék jelzésen indultunk el, elvileg innen egy bő másfél óra alatt fel lehet jutni a csúcsra, hát ezt ekkora hóban el kell felejteni. Egyébként ez a kék jelzés fut végig a hegység fő gerincén is. Először ligetes réten vitt keresztül az lábunk, s bár az idő borús volt, de a felhők magasan úsztak felettünk, így már innen szép kilátást kaptunk a környékre. Szerencsék volt mert a 20-30 centis hóban már járt előttünk egy kisebb csapat, vélhetően egy-két nappal korábban, igy az Ő nyomaikba lépkedve picivel talán könnyebb volt haladni. Ahogy emelkedtünk beértünk az erdőbe, s a hóvastagság is gyarapodott. Követtük embereink nyomait, próbáltuk tartani a lépéseiket, de nem mindig sikerült vélhetően valami óriás csapat volt, olyan nagyokat léptek, egymás nyomaiba. A csúcsra való feljutás nekünk több, mint három órát vett igénybe a hó miatt, fentebb, ahol a szél összefújta, több helyen 70-80 centis hó is volt. A főgerincre kiérve, a látvány magashegységi érzetet keltett bennünk, a korábban legeltetés folyt a környéken, ezért kiterjedt gyephavas táj tárul az ember elé, nyár végén rengeteg fekete áfonya terem, bár ezek bokrai a hóból csak néhány helyen látszódtak ki.
Még a csúcsra jutás előtt elfogyasztottuk ebédünket, ki tudja mekkora szél lesz fent, ott semmi nem állja útját a fuvallatoknak. A Mincol 1157 méter magas csúcsát egy vaskos beton oszlop jelöli. Már itt is szép a kilátás a környező havas vonulatokra és a Magas-Tátrára. Itt elgondolkoztunk, hogy menjünk tovább a gerincen, s egy másik úton ereszkedjünk le a faluba, bár nem tudni milyenek a viszonyok, van e nyom a hóban, vagy törni kell, esetleg a saját nyomainkat követve térjünk vissza? Az előbbi mellett döntöttünk. Úgy hatszáz métert tovább haladva elértünk egy hatalmas kereszthez, innen páratlan panoráma tárult elénk. Néztük és majd hanyatt estünk a látványtól, meg néha a széltől is. Néztük a hegyeket, a völgyeket, ámultunk a szépségen, amit a természet ad. Nem nagyon akaródzott elindulni innen, volt, aki hangot is adott ennek az érzésnek. Hát igen, tulajdonképpen órákat küzd az ember egy ilyen látványért, ami alig tart tovább pár percnél, mert hát maradhattunk volna még, de az idő hamar eljár felettünk, s a távolból az előre beígért eső felhők is gyülekeztek. Csak pár perc, talán 10-15, amit itt fent a keresztnél töltöttünk, de megéri az egész napos „szenvedés”! Megéri és ezért indulunk újból és újból útnak. Úgy gondolom, hogy ez egy magasabb szintű élet, magasabb szintű gondolkozás, felette van a hétköznapi dolgok sivárságainak. Itt közelebb lehetünk a teremtőhöz, aki bennünk él és a belső békét és megnyugvást ad a lelkünknek. Nagy nehezen elindultunk lefelé, na nem a hó okozta a nehézséget, hanem az előbb említett dolgok. Meredeken ereszkedtünk a mély hóban, itt még voltak nyomok, amiket követhettünk. Hamarosan leértünk a Mincsol alatti menedékkunyhóhoz, ami kulcsosház szerepét tölti be, épp akkor kulcsolta be két fazon. Biztos, hogy jó itt eltölteni egy-két éjszakát. Innen már a szűz havat törtük, senki nem járt az úton a nagy havazás óta. Itt a zöld jelzést követtük.A hó sokhelyütt igen mély volt, elkeltek volna a hótalpak, de így is kivitelezhető volt. Ha nagyon belesüllyedtünk, kihúztuk egymást. Azt hiszem már rég röhögtünk ennyit, a saját szerencsétlenségünkön, ahogy csetlettünk-botlottunk a hóban. Nagyon jó volt, bár igen fárasztó az ereszkedés. A Kamenický potok völgyében már lényegesen kisebb volt a hó, itt már találtunk nyomokat is. A Sólyom-szikla (Sokolia skala), amely egy, a völgy felé magsodó sziklatorony, mellett mentünk el, ennek a megnézésén is gondolkoztam még amikor a túrát terveztem, de ezt most idő híján kihagytuk. A sziklától négyszáz méterre egy átkötő út visz át Kijóba, ez nincs jelzéssel ellátva, de jól követhető, amennyire a hó alól kilátszott aszfaltozott is. Innen már hamar visszaértünk az autónkhoz, reménykedtem, hogy tudunk inni egy jó kávét a kocsmában, de zárva lévén ismét kimaradt. Úgy érzem biztos, hogy vissza fogunk még térni a hegységbe, hiszen rengeteg lehetőség van még itt, és nincs az a nagy tömeg, bár nyáron lehet többen vannak, mi most összesen öt emberrel találkoztunk. Szerencsénk volt az időjárással is, hiszen a beígért eső már a faluban ért bennünket. Gyönyörű nap volt! Túra adatok: Táv: 14 km. Szintemelkedés: 590 méter