2023.08.19-20.
Ha elindulsz végre mindig csak keletre tarts, sohase nyugatnak! Énekli a jól „ismert” zenekar! S milyen igaza van, hisz magyar embernek talán egy táj se oly különleges, mint Erdély. Hogy mi benne a szép nem lehet tudni, egyszerűen csak belülről jön, s magával ragad és soha el nem enged. Nem olyan, mint a szerelmek, mik jönnek-mennek, több-kevesebb ideig maradnak, ez örökké tart, míg csak dobog az ember szíve, talán még azután is. Vannak vad hegyek, s szelíden hullámzó dombok, sűrű erdők, gyors folyók, mindenféle táj, mi gyönyört adhat az ember szemének és szívének. Én talán Erdélyben érzem a legjobban otthon magam, bár úgy tudom családi vonalon nem sok közöm van hozzá. Kora hajnal volt, amikor elindult kis csapatunk, s bizony néhányunknak nehezére esett felkelni. De legalább ennek a korán keléses szenvedésnek van értelme, hisz a jutalmunk bizton nem marad el. Még javában sötét volt, amikor átléptük a határt Érmihályfalvánál, s ahogy szaporodtak a román nyelvű feliratok, olyan sűrűn kezdett villámlani körülöttünk, s hamarosan az eső is reánk szakadt, de úgy rendesen, alig bírta az ablaktörlő. De ahogy jött, úgy ment is. Mire Nagybányára érkeztünk már nyoma sem volt. Itt találkoztunk alkalmi vezetőnkkel, kit korábban kértem fel, hogy legyen segítségünkre, mert, hogy olyan helyre indultunk, amiről nem sok írást találni és a térkép sem igazán ad sok segítséget. A Nagybányai Erdélyi Kárpát Egyesület alelnöke Kinczel Ferenc sietett segítségünkre, kit a Hazajárók nagysikerű és igazán nagyszerű turisztikai műsorból ismehetünk. Elsőnapi célunk a Kővár és a Lápos vidéke. Sok embernek teljesen ismeretlen, hisz nem nagyon vannak jelzett utak, s a várról is mintha elfelejtkeztek volna, pedig egy igazán vonzó környék. Berkeszpataka határában szálltunk ki az autókból majd makadám úton vágtunk neki a számunkra ismeretlen tájnak. A szemet nem tartóztatja fel semmi, végtelenül hullámzik a táj, szinte magával ragadja az embert. Nem mondhatnám magasnak a Kővár-hegység bérceit, inkább olyan domb félék, 4-500 méter magasak, de elég meredek völgyekkel tagolva. A hegységet a Szamos legnagyobb mellékfolyója a Lápos, igencsak kanyargós szorosa szeli ketté, több helyen meredek sziklafalak között kanyarogva, melyeknek teteje pompás kilátást nyújt az odalátogatónak. A hosszában nem járható szurdok van, ahol csak négy méter széles, a partjára több helyen is le lehet menni. Berkeszpatakáról egy jó óra alatt értünk a várhoz, közben Ferenc barátunk a környék érdekességeit, tudnivalóit magyarázta el. A vár a központja volt e vidéknek, egy igen jelentős és nagy kiterjedésű védmű volt Erdélyben. Három részből állt, s több szakaszban épült. A sziklás hegy legmagasabb (407 m) pontján melyet a Lápos-folyó szinte körbe vesz, épült először a Gutkeled család fiai által egy lovagvár, a XIII. században. Első írásos említése 1246-ból származik. Nevét (Kuvar) egy 1319-ben kiadott oklevél említi először. A XIV. század második felében Zsigmond király Drágh máramarosi főispánt nevezi ki Kővár urává. Nagy Lajos és Szapolyai János királysága idején a régi vártól mintegy 150 méternyire, egy 20 méterrel alacsonyabb csúcson újabb erődítmény épül, a „belső vár”. A falakon belül emelkedő paloták, laktanyák, pincék, gazdasági épületek ezer ember befogadására voltak alkalmasak. A várban boltíves templom állt. Kővár Bethlen Gábor fejedelemsége idején nyerte el végső formáját. Az erődítmény a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leverését és a szatmári béke megkötését követően sokáig az elégedetlen, magát meg nem adó középnemességnek nyújtott védelmet, ezért 1713-ban Rabutin osztrák tábornok parancsára levegőbe röpítették. Majd a maradványokat elhordta a nép a környező településekre építőanyagnak. A romoknál nem időztünk sokat, körbe néztük, amit lehetett, felmásztunk egy-két régi falmaradványra, próbáltunk kilátást nyerni a Láposra, némi sikerrel is jártunk, bár igencsak be van erdősödve a várhely. Majd rövid pihenő után visszaindultunk amerről jöttünk. Az autókhoz visszaérve még egy kicsit nézelődtünk, majd tovább gurultunk a következő látványossághoz, melyhez kb. 40 km-t autóztunk. Ezt a hegységrészt Prelukának is nevezik, amely Haragost jelent, a települések után. Kőzete kristályos mely a korábban meglátogatott várnál meg is vizsgáltunk. Jócskán felkanyarogtunk a hegyhátra, s megálltunk az út mentén, ami épp felújítás alatt volt, amely kellemes meglepetést okozott még vezetőnknek is. A román testvérek lassan az összes hegyi utat leaszfaltozzák már, ami részben jó, részben pedig rossz, de ezt mindenki döntse el maga. Innen egy gyalogösvényen indultunk tovább, amely sem a térképen, sem a gps-en nem volt rajta. Egy szűk kilométer után egy látványos kilátópontot értünk el, amely a Piatra Ciutei nevet viseli. Ragyogó rálátásunk volt a Lápos-szurdokára és a szemben lévő Custura-sziklára. Kicsit időztünk, majd visszaindultunk. Következő megálló egy hídon átkelve a folyó partján volt. Innen indultunk az elébb említett és látott Custurára. Rövid gyaloglás után-természetesen ez az ösvény sem volt fellelhető a térképen-, fent álltunk a Custura penge éles sziklaélén. Láttuk azt a helyet, ahol korábban néztünk át ide, s az alattunk kanyargó folyót, melyben igen kevés víz volt most. Rövidet pihentünk, mert a rohamosan múló idő szorított bennünket, hisz még el kell jutni a szállásra, s előtte még vacsorázni is kellene valamit. Így hát szomorú búcsút vettünk a lápos szurdokától, s elindultunk lefelé. Az utunk Magyarláposra vezetett, itt elbúcsúztunk újdonsült barátunktól, Kinczel Ferenctől, kit nagyon megkedveltünk, s nagyon remélem, hogy fogunk még találkozni, hisz van még bőven látnivaló a Lápos mentén, s egy igazán kedves embert ismerhettünk meg személyében, aki a környék nagy ismerője, nélküle, igencsak bolyongtunk volna az ismeretlenben. Nagy valószínűséggel megtaláltuk volna a kilátópontokat, de mivel a térképet követtük volna, sokkal hosszabb úton. Tehát elbúcsúztunk, s az előre kinézett pizzériát megkerestük, itt jót vacsoráztunk, majd folytattuk utunkat Tőkés (Groșii Țibleșului) felé. Egy jó fél óra múlva már a Bradului-völgyben találtuk magunkat, mely a hegység belseje felé vezet, innan már látszott az áhított Tridens, az Arcer, Széples és a Bran csúcsok hármasa, amely, mint egy korona ült a hegység tetején. Még sötétedés előtt elértük szállásunkat. Gyors bepakolás, fürdés, és még egy kis beszélgetés belefért az estébe. Hordóházakban aludtunk, legalábbis a csapat egyik fele. A különös építmények felet lám csak ki kacsintgat hívogatóan? A hármas csúcs egyike, a sziklás Arcer. Legszívesebben azonnal indultam volna engedve a csábításnak, de ránk fért az alvás.
Reggel még sötét volt, amikor felkeltünk. Lassú készülődés, kávé, reggeli, mosdás. Majd elindultunk, szállásadónktól el sem tudtunk búcsúzni, olyan korán indultunk. Idejében akartam indulni, mert tudtam, hogy hosszú túra lesz, s még aznap haza is kell érni, mivel másnap munka a csapat javarészének. Szűk két kilométert autóztunk, s a Cabana Tibles lakatlan panzió, bekerítetlen udvarán leparkoltunk. Már egy korábbi túrán is itt álltam meg, s akkor se volt baj. Reméltem, hogy most se lesz. Hosszan gyalogoltunk a völgyben, majd egy régen felhagyott bánya épülete előtt pihentünk meg. Itt egy eddig nem látott térképre bukkantunk, melyet a közelmúltban tehettek ki. Nézegetve láttuk, hogy van egy viszonylag új, de lehet, hogy csak nekünk új, vagy felújított jelzés, az biztos, hogy sem a térképünk, sem a gps nem jelöl még utat sem. Gondoltunk, majd meglátjuk, hogyan haladunk, mert biztos, hogy hosszabb lenne az út, de sokkal látványosabb, mivel érintené a gerincen lévő Ousor csúcsot is. Nekivágtunk hát a meredek szerpentinnek. Hamarosan egy tisztásra értünk, melyről egyre tágabbra nyílik a kilátás, szemben a Hunyadi-csúcs, s távolabb a Gutin is látszik. szép időnk volt, bár kicsit párás volt a levegő és meleg, de kifejezetten szép. Az út mentén hatalmas málnabokrok, jól belakmároztunk belőlük. Hamarosan felértünk az Arcer-menedékházhoz. Ez jó hely lehet, ha ráér az ember és megszorítja az idő. Mi csak egy kis ételt fogyasztottunk a hátizsákból és élveztük a csendet, ami nem sokáig tartott. először egy felettünk elrepülő mentő helikopter zavarta meg, amiért nem haragudtunk, hisz valakinek rossz napja lehet és rajta próbálnak segíteni, majd egy „oláh” csapat verte fel a természet némaságát, ami tudjuk, hogy igen is zajos, de ez a zaj zene a füleinknek. Hisz a madarak, vadak, csobogó patak, susogó fák zaja egyáltalán nem zavaró, hanem pont az, amire vágyunk. Visszatérve az „oláh” csapatra, amint ettünk feltűnt, hogy valami jármű nagyon erőlködik felfelé, egy pickup volt a platója tele lármás panelprolival. Megálltak a menedékház mellett, majd nekivágtak a hegynek. Sem a viselkedésük, sem a ruházatuk nem az alkalomhoz illő volt. Láttam, hogy a könnyebb útra tértek, ami egyből felvisz a Széples-csúcsra. Amúgysem arra akartam menni, bár akkor megnézhettük volna a Tündérkertet, ami egy sziklákkal körbevett udvar, ahol a mese szerint sok kincs van elrejtve, melyet tündérek őriznek és holdtölte napján a kincstár kapuja ki is nyílik. Ilyenkor kell a kincs után menni, de ki kell jutni, mielőtt a Hold a kőkerítés mögé bújik, mert különben a kapu bezáródik. Korábban jártam már ott, ez most kimaradt. Akkor a menedékházban élő remete Joan Mich mutatta meg nekünk, ki még a csúcson jártunk egy verset is írt számunkra, mely román nyelven íródott, de a szavak kezdőbetűje a Debrecen szót adta ki. Hogy vele mi történt, nem tudom. De csak remélem, hogy jó egészségnek örvend valamerre. Meredeken a Arcer sziklás oldalán futó gerincélen indultunk el. Sokhelyen a sűrű erdőben, majd a sziklák élén egyensúlyozva. Egy jó kilométert haladtunk felfelé, s közbe közel négyszáz métert emelkedtünk, sokszor megállva, hisz a levegő egyre ritkább volt. Nem csak a meredekség miatt, hanem mert nem győztünk betelni szépséggel, amit láttunk lélegzet elállító a látvány. De csak felértünk az 1829 méter magas csúcs keresztjéhez. A kilátás még így párásan is páratlan volt! A hegységnek ez a hármas csúcs a teteje, tökéletes a körpanoráma. Még a Radnai-havasok gerince is felsejlett a legmagasabb Horthy-csúccsal. Láttuk, hogy a bő kilométerre lévő Széples csúcsán még mindig ott van a korábban említett horda és bőszen kongatják az ott felállított harangot. Elindultunk az éktelen ricsaj irányába, hisz mennünk kellett. Leültünk egy kicsit távolabb ebédelni, bízva, hogy nemsokára eltakarodnak onnan. Bejött a számításom, s hamarosan mi is ott álltunk a Széples 1839 méteres csúcsán a kőkeresztnél és a harangnál. Az előző csapat, akikről nem épp szépszólamban írtam, még a szemetüket is ott hagyták a kereszt tövében. Jól nevelt kis csapat volt az biztos. Idejönnek. hangoskodnak és még szemetelnek is. Nem volt sok időnk, így a harmadik, Bran-csúcsra (1840), amely a legmagasabb a három közül, nem tudtunk kimenni, pedig jó lett volna, ez is egy olyan hely, ahonnan az ember egyszerűen nem akar hazamenni. Jó órával lett volna több, de ez az idő nyereség, mint később látjuk pont kellett. Itt döntöttük el, hogy a tovább folytatjuk vándorlásunkat a gerincen és a lent látott térképen lévő jelzést követve induljunk vissza a völgybe. Az 1495 méter magas Ousor-csúcs felé vettük az irányt, követve a gerinc vonulatát. Fel-le a hegyhát élen. Sokszor meredeken ereszkedve a törmelékes ösvényen meg-meg csúszva. Bő óra alatt értük el az utolsó csúcsot. Észak felé már korábban láttuk, hogy sötét felhők gyülekeztek, sőt a Hunyadi-csúcs környékén dörgött-villámlott. A csúcs kereszt tövében leültünk falatozni, élvezni még a magasság adta élményt. Itt is szinte körpanoráma volt, csak a három fő csúcson akadt meg a szem. Egyszer csak el kezdett cseperegni az eső, s csak hamar meg is dörrent felettünk az égbolt. Gyors összepakolás és már siettünk is lefelé, hiszen kitett helyen tartózkodni zivataros időben veszélyes, főleg, hogy a csúcskereszt mellett egy fém pózna van, amely még vonzza is a villámokat. Sietősre vettük a figurát, hogy mihamarabb védetteb helyen legyünk. Nem tartott sokáig az eső, bő húsz percig, de, ha nincs esőkabát, igencsak bőrig áztunk volna. A jelzést nem rég újították fel, s jól követhető, legalábbis egy darabig. Aztán már csak érzésből megy az ember, főleg a sűrű részen, ahol egy csapást követtünk, bízva benne, hogy jó úton haladunk, jelzés csak ritkán volt. Lentebb egy erdészeti útra vitt az ösvény, itt még kevesebb jelzést festettek fel, de, ha tudjuk, hogy merre akarunk menni, nem érhet baj. Az úton jónéhány medve hullaték feküdt tétlenül, vélhetően a tulajdonosa már messze járhatott, de az is lehet, hogy észrevett bennünket csak nem akart velünk szorosabb ismeretséget kötni. Mondjuk mi sem vele. Hamarosan visszaértünk a völgybe, ahhoz az bánya épülethez, ahol a térképet is láttuk. Ezzel bezárult a körtúránk, s már csak vissza kellett mennünk a magára hagyott autónkhoz, mely egy jó órányi járásra volt még tőlünk. Miután elérük az autónkat rövid szedelőzködés után elindultunk hazafelé. Tele voltunk friss élménnyekkel, hiszen ez egy olyan látványos túra volt, hogy még a fáradtságot is feledtette és az ember szívébe örökre beleégette magát. A völgyben haladva hosszasan néztem a tükörbe, melyben az Arcer sziklás csúcsa látszott és mintha kacsintott volna, majd azt súgta, hogy visszavárunk testvér.
Túra adatok:
Kővári-vár: távolság 8 km., szintemelkedés 210m.
Piatra Ciutei kilátó: távolság 2 km., szintemelkedés 85 m.
Custura kilátó: távolság 1.7 km., szintemelkedés 105 m.
Széples: távolság 22.5 km., szintemelkedés 1300 m.