2023.09.02.
Esővel, sírva búcsúzik az augusztus, s vele a nyár, mert egyszer minden véget ér, ez az élet rendje, vége az évszakoknak, vége az életnek. De a régi helyett mindig születik egy új, ami változást hoz az örök körforgásba. Az ifjú ősz a szeptemberrel érkezik, csalárd időt hozva. A nappal még meleg, de a reggelek már hűvösek. Gömörország kihalt tükörsima útján csapja szét a kora reggeli csendet a „Kiskík”, a csapatszállítónk, nem mintha nagy hangja lenne, de a természet csendjét csak megzavarja. Más jármű nem nagyon jár, hisz korán van még, és minden jóra való ember alszik. Csak mi elvetemült természetjárók kelünk fel még éjszaka, vállalva az utazás minden fáradalmát, hogy szebbnél szebb, ismert és ismeretlen tájak szépségét fedezhessük fel. Már messziről feltűnik a Kohut csúcsa, mely most szégyenlősen felhőbe burkolózott. Pedig nem sok szégyellni valója van, s bár megbújik az Alacsony-Tátra árnyékában, és ha szépsége nem is vetekszik, de megközelíti azt. Sőt, ha az ember nem szereti a tömegturizmust, akkor inkább ide jöjjön, bár akkor meg itt lesz túl sok ember. Már a végcél közelében jártunk amikor elkezdett esni az eső, csak úgy kopogott a szélvédőn, de közben mögöttünk meg sütött a nap, előttünk szivárvány, gondoltam ebből csak jó sülhet ki. Nagyrőcén jobbra fordultunk a Kakasaljára vezető úton. Kimentünk a településről, majd a Vadász Hotel lezárt bekötő útjától száz méterre megálltunk. Bíztam benne, hogy nem piszkálják az erdő szélén hagyott autót. Még borongós volt az idő, de ez nem szegte kedvünket, hisz a régóta áhított csúcs lábánál álltunk. A Gömör-Szepesi érchegység és egyben Sztólica-hegycsoport második legmagasabb csúcsa a Kohut (Kakas) volt a cél. Meredeken emelkedett az út, hiszen 440 méteres magasságból 1409 méterre kellett felmenni. Kezdetben egész jó kis erdészeti út vezetett, a Pstruzny (Pisztrángos)-patak völgyében. A túrát általam elnevezett „nyalóka-túra” formára terveztem. Az első része, oda-vissza, ez a szára, a teteje kör jellegű, ez a tulajdonképpeni cukorka. Igazából ez adja meg az ízét, pont, mint a túrának, mert ugyan szép az erdőben sétálni, de jobb, olyan helyen gyalogolni, ahonnan lát is az ember valamit. A kör jelleg alján, olyan 930 méteres magasságban az elágazásnál dönteni kellett. A jelzetlen út ugyan olyan, amelyen eddig is jöttünk, a jelölt igazából egy ösvény a dzsindzsásban, ekkor inkább úgy döntöttem, hogy könnyebb felfelé menni a csúszós, benőtt ösvényen, mint lefelé, ezért maradtunk a jelölt úton, majd lefelé jövünk a másikon. Nagyjából 220 méter emelkedtünk, sokszor bedőlt fákon át lépdelve keresve az ösvényt. Itt már látszott, hogy jó döntés volt megfordítani az útvonalat. Felértünk egy tündéri is házikóhoz a Chata Parajkához, melynek teraszán letelepedtünk ebédelni. Egy hetet el tudnék itt tölteni csak egy térkép a környékről, enni való és egy fényképező kellene. A kunyhó alatt forrás csörgedezik a hegyoldalból, tehát az innivaló is biztosítva enne.
Ebéd után kimentünk egy sziklaszirtre amely a háztól kb. száz méterre van. Innen fantasztikus kilátás adódik a Murányi- fennsíkra, annak sziklabérceire, távolabb a felhőben lévő Alacsony-Tátrára. Ámultunk és bámultunk, csodáltuk a tájat. Majd útnak eredtünk, kitaposott erdészeti útnak, amely olyan meredek volt, hogy az eddigi kutyafüle hozzá képest, vagy az talán elfogyasztott étel miatt volt nehezebb, nem is tudom, de megizzasztott az biztos. Ahogy közeledtünk a gerinchez, a járás is nehezedett. Vihar tépázta meg a hegyet valamikor, nem győztük kerülgetni a korhadt, eldőlt fákat és a sűrű aljnövényzetet, melyben sokhelyen málna és áfonya bokor is megbujt. Megvámoltuk, bár már a szezon vége felé járunk, nem is mindegyik szem volt finom, de így is jobb, mint a bolti. Csetlettünk-botlottunk a gerincen, hiszen sokszor nem is láttuk, hogy hová lépünk, még el is estünk néha. A gerincre érve ellőbb balra, északra fordultunk, hisz egy a keleti égtájra nyíló kilátópontot mutatott a térkép. Hamar el is értük, de abban az irányban felhők takarták a kilátást. Nem baj, pihentünk egy kicsit, majd visszaindultunk a gerincre és déli irányban folytattuk a botladozó vándorlásunkat. Látszott, hogy a vihar nem mostanában rendezte meg a tájat, de azért úgy nagyjából lehetett követni a jelzést, bár sokszor nem az ösvényen mentünk, vagy legalábbis nem a turista ösvényen. Mert sokféle ösvény futott itt szerte, gondolom medve is van a környéken, láttuk a hullatékát is. De csoportban kisebb a veszélye egy támadásnak. A csúcsra érve, mely igazából semmi különös élményt nem ad, a kilátás is csak az foghíjas erdő miatt van. A csúcs könyvbe beírtuk magunkat, a legutolsó beírás talán két hete történt. Nem sokan járják az biztos a hegyet. Kicsit megpihentünk, majd tova indultunk. Innen már lefelé követtük a kék jelzést tovább. Ez a jelzés levisz Nagyrőcére egy mellék gerincen, útba ejtve a Maly-Kohutot, és a Klepaná-szikla kilátópontját. Kilátásunk hasonló volt csak kicsit más szögben, mint a Chata Parajkánál. Annyi különbség azért volt, hogy az Alacsony-Tátra már nem volt felhőben. Pihengettünk a fedett alkalmatosságban mely előtt egy kettős kereszt emelkedett. Szemünkkel a tájat pásztáztuk, élveztük a pillanatot, tudtuk, hogy ez sem tarhat örökké. Elrepül a pillanat, mint a nyár és az élet, de addig amíg van, élvezzük minden egyes másodpercét. Nagy nehezen szedtük össze magunkat, de kénytelenek voltunk indulni. Hisz lejárt az időnk, nekünk is lejárt, bár ez még csak a nézelődés ideje. Követtük a kék jelzést lefelé egy ideig, majd elérkeztünk addig a pontig, ahol a jelzetlen út visszavisz ahhoz a ponthoz, ahol visszacsatlakozunk a Pisztrángos-patak völgyébe, melyen feljöttünk. Ráléptünk erre az útra és rövid idő múlva el is értük a pontot, ezzel a „nyalóka” feje be is zárult, innen már csak a szárán kell lefelé ereszkedni. Itt tűnt fel csak igazán milyen meredek is volt felfelé és milyen óriások a fák. A hatalmas bükkfák némán figyelték minden léptünk. Csendben álltak, büszkén. Ők itthon vannak, mi csak vendégek vagyunk itt. Úgy is viselkedünk, nem bánthatjuk meg vendéglátóinkat. A természetnek, a hegyeknek alázattal, s tisztelettel kell adózzunk, mert csak így adnak nekünk szép élményeket. A fák lomruháját még a szél se mozgatta, most még szép zöld, de hamarosan az ősz elbánik vele. Előbb beszínezi, hogy mindenki gyönyörködhessen a színes levelekben, majd gonosz módon elveszi tőlük. A tavasz majd ugyan visszaadja, de addig még jön a hideg tél. Ez a örök körforgás, a természet rendje, aminek ellent mondani nem lehet.
Túra adatok:
Táv: 17 km.
Szintemelkedés: 1080 m.