2023.06.10.
A sűrű erdő védelmezően hajolt ránk, mintha valami alagúton mennénk keresztül, amely egy olyan helyre vezet, ahová csak a legérdemesebbek mehetnek. A Gutin-hágótól, mert, hogy onnan indultunk, az út folyamatosan emelkedett, hol jobban, hol kevésbé, már itt fárasztva, s próbára téve az embert. A csendet csak a madarak éneke verte fel, s még a bakancsaink is nesztelen taposták a földet, hogy ne zavarják meg ezt az idillt. Az autók zaja már itt nem ér el bennünket, beszédünk is elhalkul, csak a természet és mi. Jó fél óráig tartó séta után kiértünk az Ökrök tisztására, mely egy igazán harmonikus, mondhatni romantikus havasi rét, a léleknek megnyugtató környezet, legszívesebben lefeküdtem volna a fűbe pocolni egy keveset, mint a kutyagumi, csak heverni és nézni felfelé. Egy teremtett lélek nem volt a környéken rajunk kívül. Hogy a várható zivatar riasztotta el az embereket vagy valami más, nem tudni, de igazából lényegtelen is. A mező után ismét erdő, majd hamarosan ismét tisztás, s innen már a maga teljességében pompázott a célunk, a Kakastaréj, s mellettünk jobbra a Secatura csúcsa. Ahogy emelkedtünk egyre messzebbi tájakon legeltettük szemeinket. Közelebb észak-nyugatra a Rozsály-csúcs, távol észak-keletre a Máramarosi-hegység kiemelkedései. Nem győztünk eltelni a szépséggel, amit e táj adhatott. A Kakastaréjhoz egy jó meredek emelkedő vezet fel, fa korlát van kihelyezve segítségnek és tájékoztató kis műanyag könyvek, természetesen magyarul egy szó sem. A hegyimentőket leszámítva, akik autóval mentek el mellettünk korábban, itt találkoztunk az első csapattal, akik szembe jöttek. Még az egyik legénynek meg is jegyeztem, hogy a lábbelije nem oda való, de csak mosolygott rajta, mutogattam rá, de biztos nem értette, pedig majdnem elzakózott egy csúszás követeztében. Fent a 1450 méter magas sziklaképződményen két sziklamászó gyakorlatozott, a meredek andezit falak kiváló lehetőséget biztosítanak az ilyesféle sportok hódolóinak. Maga a Kakastaréj egy vulkáni kaldera maradványa, a hegység ékköve. Fűrész éléhez hasonlító, bazaltos andezit sziklafal hossza 200 m. Függőleges, 150 m magas sziklafalában kardvágáshoz hasonló hasadások vannak. A hegyég a Vihorlát-Gutin vulkanikus vonulat része, mely Európa egyik leghosszabb lánculata, mintegy 220 km. hosszú.
Leültünk hát falatozni, sehol sem esik ilyen jól az étel, mint az ilyen helyen, bármi is legyen a tarisznyában. Látszott, hogy a közelben lévő falvakat veri az eső. Az időjósok meg is ígérték, hogy mi is kapunk az áldásból. Így nem akartam túl sokáig időzni, pedig, de szeretek egy-egy ilyen helyen ücsörögni, s bámulni a tájat. Egy jó fél óra múlva gyülekezőt fújtam, s elindultunk a Secatura felé a széles hegyháton. Ha nem szorított volna az eső még elmehettünk volna a Nagy-Gutin csúcsig is, de sajnos most nem mertem megkockáztatni. Ha a kitett gerincen kap el a zivatar, villámlással kísérve, hát annak beláthatatlan következményei lehetnek. Így sajnos ez most kimaradt. Így csak a Secatura 1375 m. magas tulajdonképpeni platója maradt, ami a gerincnek egy oldalága. Ha véletlenül ránk jön a vihar, akkor könnyűszerrel lemehetünk az alacsonyabb régiókba. Odafelé menet egyszer-kétszer meg is dörrent az ég, figyeltem merre lehet, igazából szinte mondhatni, hogy körbe vett bennünket. A környéken mindenhol elhalt növények, bokrok, fák, vélhetően egy villámcsapás következtében tűz keletkezhetett és annak a mementói, ezzel is figyelmeztetve a veszélyekre. Felértünk a kilátópontra, ahonnan a kilátás is csúcs volt. Szemben a Magosa, kelet felé a Lápos-hegység, a messziről feltűnő Széples hármas csúcsa. Sajnos sok időnk nem volt, mert a zivatar lehetősége Damoklész kardjaként lebegett a fejünk felett. A csúcs mellett lefutó piros jelzést, amely Kapnikbányára szalad le, választottam. Pár éve már ugyanezen az ösvényen ereszkedtem le a lenti tisztásra. Kissé meredek volt, de gond nélkül leértünk, bár igen-igen oda kellett figyelni a lépteinkre. Leértünk egy tisztásra, ahol gondoltam egy erdősávon keresztül hágunk, mint annak idején. Ezen a szakaszon annyira megnőtt az aljnövényzet és a sarjerdő, hogy bujkálni kellett az ágak között. Nagyjából száz métert mentünk ezen a részen, hangosan beszélgetve, - az esetleges medve veszély miatt-, amikor olyan sűrű részhez érkeztünk, hogy inkább visszafordulót fújtam. Visszaérve a tisztásra láttam egy autónyomvályút, ezt az utat sem a térkép, sem a gps nem jelölte, de gondoltam jó lehet és igen, ez keresztül vitt az erdősávon. Hogy az emlékek vicceltek meg vagy valóban annyira elbokrosodott az erdő, akkor nem tudtam eldönteni, az irány megvolt, csak az akadály volt áthatolhatatlan. Így utólag otthon régebbi nyomvonalat nézve, rájöttem, hogy jó volt az irány, csak megváltozott az erdő az elmúlt 4-5 év alatt, s ahol akkor tisztás volt, mára bokros terület. Miután kijutottunk az elébb említett tisztásra, amely a Secatura csúcs alatt terült el, s itt már a térképen is szereplő, de jeltelen úton jutottunk vissza a jelzett turistaútra. Itt a réten kapott el egy kis eső, de majdhogynem mire beöltöztünk, már vehettük is lefelé az esőkabátot. Egyedül voltunk s, békés gyönyörűség járta át a lelkünket. A súlyos esőterheiket cipelő felhők valahogy most is kerültek bennünket, láttuk többfelé is, hogy esik, vagy esett, de minket elkerült a biztosnak hitt veszedelem. Az időjárás felelősünk nagyon jól dolgozott, ügyes volt, nagy dicséretet érdemel, hogy megúsztuk a komoly esőt. A jelzett úton már egy bő másfél óra alatt visszajutottunk a Gutin-hágóra, ahol autóink már vártak ránk. Jól eső fáradtságot éreztünk a testünkben, amint beültünk az autókba, de lelkileg tiszták és pihentek voltunk. A túrán 16 km. gyalogoltunk s mintegy 660 méter volt a szintemelkedés.