2023.09.16-17.
A határőr álmosan lépett oda hozzánk. Mit kereshetünk itt, ilyen korai időpontban, gondolhatta? Helyi idő szerint éjjel kettő. Nem is bonyolították túl, a magyar átnézte az autót meg az iratokat, a román csak köszönt és intett, hogy mehetünk. Nagy út áll még előttünk, jobban szeretek éjszaka utazni, kevesebb a hülye az utakon és több idő marad az élmények gyűjtésére. Nyolc körül értünk a Maros-völgyéhez, itt előbb tettünk egy kis kitérőt, egy a folyón átívelő hídhoz mentünk, hol teljes valójában „Ott áll az Istenszéke magosan a Maros fölött. Egyik oldalán a sokágú Galonya, másik oldalán a Bisztra-patak, s mögötte a Kelemen csúcsai. Persze, ma már ott sem olyan a világ, mint akkor volt, midőn az Isten pihenni leült volt a hegyek közé.” Sajnos ez így is van, nagyon megváltozott a világ, s rossz irányban halad. Csak az Istenszéke változatlan, s uralja méltóságteljesen a tájat. Tovább indultunk Dédabisztrára, itt a Bisztra-patak völgyébe befordultunk, a települést elhagyva a patak parton álltunk meg, a közelben parkolt még néhány autó, rövid szedelőzködés után elindultunk északi irányban. Rövid időn belül megállított bennünket egy idősebb „fószer”. Erdésznek mondotta magát, végül is zöld ruhában volt egy terepjáróval. Kérdezte ki a főnök, majd el akarta kérni a személyi igazolványt, úgy tettem, mintha nem érteném. Barátságosnak nézett ki, de jobb vigyázni. Egyébként, mint később kiderült nincs joga elkérni a személyi iratokat. Nem történt semmi törvény vagy szabálysértés. Ekkor meg jelent egy autó, majd hírtelen nem voltunk fontosak. Az autó utasai meg az erdész elkezdte a szemetet szedni, de ami csak éppen látszott. Elhagytuk Őket, magunk jártunk a széles makadám úton. Csend, nyugalom honolt a tájon. A Hidas-pataknál jobbra fordultunk, ezt a kék pont jelzés követi hol meredeken, hol lankásabban emelkedik az út a patak mentén. Több helyen a sárban medve nyomot fedeztünk fel, nem volt friss, ebben biztosak voltunk. Félelem nélkül sétáltunk tovább a hatalmas fenyő és bükkfák árnyékában. Az időjárás kegyes volt hozzánk, előző nap még nagy eső volt a környéken, de most napos, csak néhány felhő úszott az égen, olyan igazi jó túraidő. Viszonylag hamar fel is értünk az Istenszéke csúcsplatójára. Maga a csúcs 1381 méter magas. Hajdanán itt ült le Isten pihenni a hegyek között. A „széken” két oldalra is van kilátópont. Tizenöt-húsz méter magas andezit sziklatömbök törnek az ég felé, mely a távólból úgy néz ki, mintha valami várfal lenne. Előbb a nyugati oldalon telepedtünk le, itt találkoztunk két emberrel, akik természetvédelmi járőrszolgálatot láttak el, jót beszélgettünk velük, s egy véleményen voltunk a „kocaturistákkal” kapcsolatban. Sajnos sok ember nem csak szemetel, de meg is rongálja a természetet. Igen ide tartozik az is amikor hangosan zenét hallgat az istenadta, meg amikor bömbölő motorral, quaddal száguldozik büdös kipufogó szagot árasztva. Beszélgettünk még a medvékről is, említették, hogy most levonultak a macik a települések környékére, a gyümölcsösökre, kukoricára járnak rá, már több embert is megtámadtak. Itt is érvényesül, az, hogy ha az ember beleszól valamibe, akkor azt megette a fene. A túlzó állatvédelem miatt szaporodtak el ilyen szinten. Lehet mondani, hogy az erdőírtás az ok, amiért a medvék jobban szem előtt vannak, de ez csak egy részigazság. Jelenleg Románia területen jóval több a medve, mint amit el tudna tartani a terület. Ráadásul, már itt is komolyan veszik az illegális kitermelést és komolyan büntetnek. Lehet mondani, hogy az erdő a macik otthona, de ez is hülyeség így önmagában, hisz közvetve, vagy közvetlenül az ember is az erdőben vagy abból él. Ráadásul annak idején az állítólagos gyűjtögető, halászó, vadászó életmódot is a természetben folytatták, akkor még nem voltak városok. Nyilván, hogy az ember az egyedfejlődésben tovább haladt, mint más élőlény, és ez nem jogosítja fel, hogy kiirtson más élőlényeket, vagy megszüntesse azok életterét. Előbb-utóbb a nép a kezébe veszi a dolgot, s akkor jaj lesz a barnabundás hívatlan vendégnek. Ezek az utóbbiak már az én gondolataim. Elbúcsúztunk egymástól, majd Ők tovább álltak, mi meg tovább nézelődtünk, gyönyörködtünk a fantasztikus kilátásban. Leheveredtünk a fűbe és lazítottunk egy kicsit. Csak hevertünk ott tétlenül átadva magunkat a természetnek. Hallgattuk a madarakat, a szelet, élveztük a csendet, még el is szunnyadtunk egy-egy pillanatra. Nem tudom mennyi idő ment így el, de nem is érdekelt, csak az, hogy milyen jó itt lenni. Ám izgatta a fantáziámat következő kilátópont is, mely a déli, keleti, részben északi oldalra ad kilátást, így összeszedtük magunkat és a bő ötszáz méterrel lévő másik kilátóponthoz mentünk. Itt észak-keletre szépen látszott a Kelemen-havasok főgerince, mely több helyen meghaladja a kétezer méteres magasságot. Arrébb mentünk a közelben lévő másik sziklaszirtre, itt inkább déli, dél-keleti a látvány, a Görgényi-havasok, s talán távolban a Hargita. Leheveredtünk a fűbe, pocolni egy kicsit, de kaptunk egy nem kívánatos társaságot. Három ifjonc, kik drónt reptettek, engem személy szerint igencsak zavar, amikor a természet hangjaira akarok koncentrálni és zümmög az a kis vacak. Nagyon jó dolgokat lehet vele csinálni, de mindennek meg van a maga helye és ideje. Nem is töltöttünk annyi időt, elindultunk lefelé s déli oldalon. Jól haladtunk lefelé egész a Szék-nyeregig, innen viszont köves, több helyen a patakban, vagy vízfolyáson vezetett az út, mely a kék háromszög jelzést viselte magán. Nehezebben, de csak visszatértünk a Bisztra-patak-völgyébe. Az kisbuszunkat hamar elértük, a 12 km gyaloglás és a mintegy 830 méter szintemelkedés után jól esett beülni, rövid szedelőzködés után elindultunk a szállásunkra. Vendéglátó barátom már várt bennünket, Őt régóta ismerem, Nagy Kemény Géza egy csupaszív, becsületes magyar ember, ősi nemesi család sarja. A több, mint százéves vadászkastélyt, ahol el voltunk szállásolva, a nagymamájáról, s egyben építtetőjéről nevezte el, kit Augusta Patonnak hívtak, édesapja skót, édesanyja görög származású. Egy erdélyi látogatásakor ismerkedett meg Kemény Jánossal, Géza nagypapájával, aki a Marosvécsen, a vár alatt sétálgatva, segített a motorkerékpár javításában, mely épp ott romlott el a vár alatt. Ezután egymásba szerettek és összeházasodtak. Sajnos az elébb említett vadászkastélyt a román államtól nem kapta vissza, mint a Marosvécsi-kastélyt, így azt csak bérli a román államtól, de nem adja fel az álmát, harcol, hogy visszaszerezze jogos jussát. Egy kellemes vacsora és beszélgetés után ágynak dőltünk, nem kellett senkit altatni, én magam negyven óra fent lét után alig vártam, hogy vízszintesbe kerüljek. Hamar eltelt az éjszaka, kellemesen hűvös volt, mivel kinyitottuk éjjelre az ablakot.
Reggel a szokásos kávé, reggeli, még egy kis beszélgetés. Közben barátunk jóvoltából még a marosvásárhelyi rádióban is köszöntöttek bennünket. Jól esik az embernek az ilyen kis gesztus. Erre a napra több, de rövid kis programot terveztem, hogy időben haza is tudjunk érni. Első célpontunk a Szerecsen-szikla Szalárd közelében volt. A szikla nem csak szép kilátóhelyül szolgál a Maros-völgyére, amely talán itt a legszűkebb és a Görgényi-havasokra, hanem a II. világháború idején az Árpád-vonal egy erődített völgyzára volt itt, melyet a betörő szovjet csapatok megállításának a céljából építettek ki. Ez volt a 21/6-os erődszázad, amit a muszka csak beszivárgással tudott bevenni. 1944 szeptemberében a végsőkig védte Iván ellen a hazáját a magyar honvéd, bár hősiesen harcolt a sokszoros túlerővel szemben tehetetlen volt. A szikla alatt jobbra van a Szerecsen-forrás, itt indul jó meredeken felfelé az ösvény, sokszor szó szerint csak mászva lehet előre jutni. Nagyjából ötszáz méter és mintegy százhatvan méter szintemelkedés leküzdése után ott állhatunk, ahol a hazát védő honvédek várták az ellenséget. Láthatóak még a futóárkok, lőállások nyomai és egy vélhetően lőszer tárolásra használt sziklaüreg is. Egy kicsit átszellemülhet itt az ember, de igazából el se tudja az egyszerű ember képzelni mit élhettek akkor át az akkori katonaemberek. Túl éli-e, vagy ha nem mikor, s hol éri a lövedék. Aki most siránkozik, az akkor mit tett volna? Jó volt kicsit ücsörögni, szemben a Görgényi-havasok, alattunk a Maros kanyarog. Kár, hogy az autók zaja megtöri az idillt. Mikor az ember kezdi jól érezni magát mindig el kell indulni, ez most is így történt. Ugyan ott a meredélyen indultunk lefelé, ahol felfelé is jöttünk. Tíz éve voltam itt, akkor körbe mentünk, fent van még néhány bunkermaradvány, most ez így rövidebb. Lent az autónál még vettünk vizet a forrásból, majd a négy és fél kilométerrel visszább gurultunk. Andrásháza szélén egy étteremnél leparkoltunk az út mellett és ismét bakancsot húztunk. Itt a Ládasháza nevezetű barlangot és annak a tetején lévő szikla kilátót akartuk megnézni. Van még itt egy másik hasonló barlang, a Nagy-barlang is, de most elég volt egy. Ezek a ritkaságszámba menő, úgynevezett fatörzs barlangok közé tartozik. Kialakulását tekintve, úgy is képződhetnek fatörzsbarlangok, hogy a forró láva kőrül veszi a fát, majd az elég benne, és megmarad a lenyomata, a tudósok szerint valószínűleg ezen a barlangok nem ilyen egyszerű módon képződtek. Hanem még az Ős-Maros is kapott egy kis szerepet a játékban. Az történhetett, hogy a víz átrágja magát a megszilárdult vulkánikus törmelékes kőzeten és elérve a fás részeket, a fa lebomlik, elkorhad a vízben. De az is előfordulhatott, hogy a víz újra kimosta és felszínre hozta a fák végeit, amelyek így a levegővel érintkezve szép lassan bomlottak le. Több ilyen barlang is van a környéken, ezeket 1988-ban kezdték felfedezni, bár a környékbeli lakosok biztosan tudtak ezekről, csak azt nem tudták, hogy micsoda kincsek ezek. A barlangok védelme érdekében csak ehhez a két képződményhez vezet jelzett út. Két és fel kilométer a viszonylag jól járható út, mintegy kettőszáz méter szintemelkedés van benne. A barlang után felmentünk a szikla tetejére, ahol szép kilátást kaptunk a Marosra. Itt elfogyasztottuk ebédünket a hátizsákból, majd ücsörögtünk egy keveset. Ekkor meghallottam, hogy valakik igencsak hangosan beszélgetnek, meg valami zenefélét hallgatnak. A szomszédos kilátópontra ekkor érkezett egy román különítmény, több se kellett, összekaptuk magunkat és elindultunk a busz irányába. Beszállás után Marosvécsre vezetett az utunk, hogy megnézzük a kastélyt. Egy másik kis csoporthoz csatlakozva körbevezetett bennünket a Géza kastélyon. A kastély egy dombon a Maros fölött épült. Már a római korban is állott itt egy castrum, az elpusztult, majd a XIII.század első harmadában építettek egy újabb erősséget, de vélhetően a tatrájárás viharai elpusztították azt. Újabb erősség már csak a XV.században épült a Dezsőfi család birtokaként. A Kemény-család az 1600-as évek közepén kapta meg a birtokot II.Rákóczy Györgytől és birtokolták az 1900-as évekig. Az utolsó nagy átalakítás a XIX.század végén történt meg. A világháborút néhány kisebb találattal ugyan, de túlélte, a földesúri család elmenekült belőle, és a környék lakossága teljesen kifosztotta a fényesen berendezett kastélyt. 1945 után értelmi fogyatékos gyermekek otthonává vált a szebb napokat megélt épület. Tudni érdemes még az épületről, hogy 1926-tól otthont adott az Erdélyi Helikon írói munkaközössé¬gnek, ahol Erdély legjobb írói, vallási és politikai nézettől függetlenül gyűltek össze évente. Az összejöveteleken az erdélyi magyar irodalom problémáit, feladatait beszélték meg. Ennek állít emléket a parkban álló Helikon asztal, amelyet 1935. június 30-án faragtak Koós Károly tervei alapján, visontai kőből, Kuncz Aladár(1886-1930), aki, író, szerkesztő és az Erdélyi Helikon egyik megteremtője és vezető egyénisége emlékére. Az asztalt 2022-ben restaurálták. A kertben van még a család sírhelye, ahová Kemény Jánost, feleségét Augusta Paton of Grandholmot (1900–1989) és lányukat, Kemény Klió operaénekesnőt temették. Itt található még cegei gr. Wass Albert (1908–1998) író sírja is. Lehetne még többet is írni a kastély történelméről, de akit érdekel bővebben az megtalálja az idevágó hivatalos írásokat is. Miután bejártuk a parkot is, elbúcsúztunk Géza barátunktól és hazafelé vettük az irányt. Remélem hamarosan viszontlátjuk egymást. Nagyon sok időt el lehetne itt tölteni, amennyi látnivaló van a környéken, de a magunk fajta embernek szabad időből van a legkevesebb. A többit majd legközelebb.