2023.05.13
Kanyarog a tükör sima aszfaltút alattunk, az 1100 méter magasságban fekvő Bihafüred (Stâna de Vale) felé. Amikor pár éve utoljára erre jártam még sokhelyütt macska köves volt, de a fejlődés nem áll meg a nagyvárosok határánál szerencsére. Van, ahol, igencsak meredek 12,5%-os az emelkedő, a maximális 10 % helyett. Az egyik ilyen kanyarban emléktábla emlékeztet, arra, hogy óvatosan hajtson az ember. 1978-ban 19 magyarremetei erdőmunkás vesztette életét, 2002-ben pedig egy kisbusz 8 utasának az életét ragadta el az úgy nevezett Halálkanyar. Mindkét busz ugyanabba a kb. 100 méteres szakadékba zuhant. Erre a szomorú mementóra is csak egy kereszt emlékeztet a sziklafalon. Most végtelen nyugalom honol e vidéken, se mögöttünk, se szembe nem jön senki. A halál gondolatának még a nyomát sem véljük felfedezni. Elvégre tavasz van, az ujjá éledés időszaka, amikor felébred a természet is a téli nyugalmi állapotából, nem, ilyenkor szó sem lehet a halálról. Borongós, szemerkélő esős idő van, lehet ezért nem jár erre senki? Ki tudja, de nem is érdekes, hiszen mi itt vagyunk, s ez a fontos. Számunkra nincs rossz idő, csak nem megfelelő öltözet. Hányszor vágtunk már úgy neki az útnak, hogy most biztos ronggyá ázunk és hányszor hangzott el a túra végén, hogy egész jó időnk lett a végére. A felhők különös játéka mindig egy új és megismételhetetlen szépséget ad, az amúgy is csodás tájnak. Ebben az időszakban mindig szívesen megyek a határhoz közeli Bihar-hegységbe, rengeteg sok szép kis virág nyílik, s a hegyoldalak lilába borulnak a tömegesen nyíló Krókusz (Kárpáti sáfrány) miatt. Biharfüredet a pásztorokon és hegyiembereken kívül a nagyközönség részére Pável Mihály nagyváradi görögkatolikus püspök fedezte fel 1882-ben birtokbejárás közben. Egy pásztortól kapott szállást jobb híján. Innen származik a román neve Stâna de vale (Stina de Vale), Völgyben lévő esztena. Nagyon megtetszett Neki ez a völgykatlan, mely hegyektől, s vad erdőktől volt körülvéve. Az itt fakadó Jád vizét, a Csodaforrást a környékbeli hegyinépek gyógyító hatású vízként ismerték, s fürdővízként használták. Így került ide Czárán Gyula is, a magyar turizmus apostola, aki légúti megbetegedésben szenvedett. Sokat időzött itt, s közben bejárta, felfedezte a környék látnivalóit, majd kiépítette a környék turistaútjait. Igazából ideális kiindulóhely a hegység felfedezéséhez, s most már a szálláshelyekben sincs hiány. Mi a Jadolina szálloda parkolójában álltunk meg, mint már máskor is. Egy korábbi 2017-es szélvihar, nagyon megtépázta a környéket, de mondhatni az egész Bihar-hegységet. A leginkább felháborító, hogy rengeteg turistaút azóta is le van zárva, az összeborult fák miatt. Biharfüreden sem tették még teljesen rendbe a környezetet, erre még rátesz a tipikus román igénytelenség, szétdobált szemét, használt autógumik és sorolhatnánk még.
A kiépített Csodaforrásnál vezet el léptünk, sokszor haladt itt utam már, mindig lefotózom, hogy miért nem is tudom első ránézésre szépnek is mondhatnánk, bár a legfelül kilátszó cső sokat ront a látványon, olyan tipikus román. Erdészeti úton megyünk felfelé, magasabb aljú autóval gond nélkül lehet rajta menni, egy korábbi túrán mi is felmentünk egy kisbusszal a Papok-feredőjéig (Baia Popii), spórolni akartunk az idővel, nem volt gond. Most sétálunk, élvezve a tavaszias időt, s bár hideg nincs, de kissé nyírkos az idő. A frissen kihajtott élénk zöld levelek fényesek a rájuk tapadt nedvességtől. Ilyen zöldet csak tavasszal látni. Az út mentén virágok, Boglárkák, Szellőrózsák, Kárpáti sáfrányok, Tőzikék. Mind-mind megannyi szépség. Mint ahogy a dal is mondja, hogy „Szép Erdély ország nagy hegyei alján, nyílik sok apró kis tarka virág”. Ezt a dal zengett az agyamban miközben szépen felértünk a korábban említett Papok-feredője nyeregbe, ami vízválasztó a Dregán- és a Jád-völgye között. Tulajdonképpen innen már elég szép kilátást kaphatnánk, ha nem lenne ennyi alacsonyan szálló felhő az égen, így csak korlátozottan látni. Az öreg Bocsásza szégyenlősen bújik meg a felhők felett, pedig nincs mit szégyellni, hiszen a harmadik legmagasabb csúcsa a Bihar-hegységnek a maga 1792 méterével. Itt már bővebben volt Krókusz a havasi gyepen, próbáltunk vigyázni a lépteinkre, hogy ne nagyon tapossuk el Őket, lehetőleg mindig az ösvényen haladva. A Mező-havas (Poienii) 1627m.-es csúcsa körül is felhők úsznak, s kupoláját jelentős hó borította. Amikor kitaláltam ezt a túrát sejtettem, hogy lesz még hó, de hogy ennyi, arra nem gondoltam volna. Mostanában mintha meg lenne zavarodva az időjárás. Egyébként ez Románia legcsapadékosabb hegyvidéke, az Alföld felől érkező nedves légtömegek-mivel ez az első magasabb hegység-itt adják ki magukból a csapadékot. Ezen a télen volt bőven mit kiadni. A jelzett ösvény, amit csak sejtettünk a hó miatt a Mező-havas csúcsa alatt vezet el, most nem tettünk kitérőt a csúcsra, egyébként tiszta időben mindenképp érdemes. A Mező-havas után felsejlett az Istenek-havasa, ugyan ez is felhőben volt, de ide felmegyünk, ha már ez a célunk. Az Istenek-havasa-nyergében le lehet látni a Golgota-rét irányába, ahol a Krokodil-sziklák kínálnak kiváló kilátóhelyet az alant elterülő völgyre és a Joszefát-vízesésre. Ugyancsak innen is meg lehet közelíteni a Nagy-Phaeton vízesését is. Az is egy jó kis túra, eléggé „rendes” terep, csakis kizárólag olyanoknak, aki nem fél a sziklákon mászkálni, jó magam már háromszor voltam. De most nem térünk le utunkról, tovább haladunk a célunk felé, ami kb. 2,5 km-re van. Itt-ott nagyobb pocsolya az úton, melyben göték tanyáztak, láthatóan jól érezték magukat, hiszen még bele is petéztek a tócsába. Szépen bandukolva, gyönyörködve a tájban, a Krókuszokban lassan felértünk az Istenek-havas (Bohodei) 1654 méter magas csúcsára. Hogy miért ez a csúcs neve, nem találtam rá választ, lehet valamikor istenek lakták? Vagy lentről a sziklás nyugati oldala úgy néz ki, mint Isten trónusa? Ki tudja, de kereshetjük mi Istent bárhol is, ha bennünk nincs, akkor úgysem találjuk. Mert először mindig bent kell rendet rakni az embernek magában, aztán kitekintgetni a nagyvilágba. Meresztgettük a szemünket kifelé, de sajnos kilátásunk nem sok volt, a Belényesi-medence felé a felhők miatt, s keleti irányban is, a szemben lévő havas gerincre is csak korlátozottan. Kicsit pocoltunk, ettünk, erőt gyűjtöttünk, s kutyát góringáztunk, mert hát az is volt. Még lent a parkolóban hozzánk verődött három kutya, s itt Barátom drónját magánénak akarta tudni mind, alig bírtuk némi erőszakkal eltéríteni a szándékuktól, mindig mondom, az erőszak majdnem mindenre jó megoldás. Szegény Zümi, mit érezhetett volna, ha lenne lelke, amikor a csattogó fogsorok melynek kutyáink voltak a tulajdonosaik vicsorogva rohantak feléje. Ezen izgalmak után elindultunk visszafelé a megismert úton. Lényegesen jobban haladtunk, hiszen javarészt lejtett az utunk, csak néhol volt kisebb emelkedő. Biharfüreden beültünk még egy kávéra a Jadolina-hotelba, majd ezt követően búcsút intettünk a Völgyben lévő szállásnak és elindultunk haza. Esős időnek ígérkezett, de egy -két csepp kivételével nem sokat kaptunk, viszont sok szépet láttunk. Ha otthon maradunk megüthetett volna bennünket a guta, ha utólag, esetleg mások beszámolójából megtudjuk, hogy nem is volt rossz idő. Volt már erre példa, ezért, ha csak nem jósolnak valami istentelen rossz időt, mindig útnak indulunk. Ez az út is csak meg erőssít ebben a hitben. A túrán megközelítőleg 16 km tettünk meg és közben 750 méter volt a szintemelkedés.