Bakancs Társak Természetjáró Egyesület

Kora hajnalban jelez az ébresztő, a fene egye meg, már megint ez a korán kelés, már úgy utálom, mehetek megint dolgozni. Aztán kezdtek a gondolatok kitisztulni, hiszen szombat van, túranap. Még a fekete rigók énekét is vidámabbnak hallottam. Most már én is sokkal boldogabban kortyolgattam a kávém, aztán szép lassan összeszedelőzködtem, és bevágtam magam az autóba. Felvettem a barátaim, majd találkozás a másik autóval és már robogunk is a célunk felé. Április végén már viszonylag korán világosodik, legalább nem kell sötétben autózni, nem mintha bajom lenne vele, de csak jobb így. Látni a tájat, a napfelkeltét, amely mindig más és más, mindig csodálattal tölt el. Gibárton a katolikus templommal szemben, a Hernád partján kialakított parkolóban álltunk meg, majd rövid szedelőzködés után elindultunk. Két hete jártunk itt, akkor ezen a településen fejeztük be a Kéktúrát. Nem sokat változott a táj, bár már sötétebbek a fákon a levelek, s még több virág nyílott ki, két hét nagy idő az évszakok járásában. Megnéztük a kiállított vízerőmű turbinát, majd átsétáltunk a folyó hídján és elindultunk Encs felé. Gibárt és környéke már a 4. században is lakott volt, de neve írásos formában 1290-ben jelenik meg oklevelekben Gybart néven. 1984 és 2006 között Encs része volt. Érdekessége a vízierőműve, de ezt a legutóbbi írásomban megemlítettem már. Hamar végig sétáltunk a falun. Encsig a főút melletti bicikli úton vagy inkább mellette a padkán mentünk, megértem, hogy át kell jönni a folyón, de, hogy utána miért nem megy ki a rétre a jelzés? Jobb lenne a földúton a településeket kikerülve menni, legfeljebb, ha szükséges valami, akkor menne be a túrázó. Encs számomra eléggé lehangoló település, elég nagy forgalom volt, zaj és bűz. Az első kellemes illat a levágott fű szaga volt, amikor már kint voltunk a település túlsó határában elhelyezett információs táblánál, ahol egyébként a Kéktúra bélyegző is el van helyezve. A város már az őskorban is lakott volt. A történelem viharai igencsak megtépázták. Járt itt tatár, török, német és egyik sem kímélte. Legutóbbi, 1706-ban, a Rákóczi féle szabadságharc mellett való kiállásárét jutalmul fel is égette. Elhelyeztük füzetünkbe a megfelelő helyre a lenyomatot, majd az autópálya alatti alagúton átkelve egyből Abaújdevecseren találtuk magunkat. A falucskát 1984-ben Encshez csatolták. 1262-ben említik először a nevét írásos emlékek. A településen két kisebb kastély is található, az egyik a Csoma István kastélya, szép és rendezett kertjében szép és virágban pompázó gesztenyefák is állnak, az épületet felújították, jelenleg óvoda üzemel benne. Ezt a kastélyt, mint a neve is utal rá, Csoma István építette. Ő volt a fia a másik kastély tulajdonosának Csoma Józsefnek(1848-1917), aki történész, címertani és családtani író, tudós, az MTA levelező tagja. A Magyar heraldikai és genealógiai társaság másodelnöke volt. Sajnos ez a kastély eléggé lepukkant állapotban van, pedig szép lenne a parkkal együtt. Nézelődtünk egy kicsit, majd tovább indultunk. A faluból kiérve már a Cserehát szelíd lankái között sétálgattunk. Amerre a szem ellát gyönyörűséges táj, távolban a Zemplén, közelebb a Cserehát dombocskái. A Cserehátban, még olyan igazi emelkedők sincsenek, de igazán nagy magasságok se, a legmagasabb „csúcsa” is 340 méter magas Irotától északra a Kecske-pad. Nevét a hatalmas kiterjedésű cseres-tölgyes erdőkről kapta, melyek a táj jellegzetességei voltak, de mára hírmondójuk is alig maradt. A fűben millió szamóca virágzott. De jó lenne itt leheveredni, amikor szezonja van és jót lakmározni belőle. Végre nem szilárd burkolaton volt alattunk, hanem a szántóföldek és erdősávok közötti földutak. Egy szűk órán belül elértük Fancsalt az evangélikus templom hátánál. A település már 1262-ben létezett. A török időkben teljesen elnéptelenedett, majd 1720 körül az akkori földesúr, evangélikus vallású tótókat és (lengyeleket?) telepített be. Itt is van pecsételőhely egy házikó kerítésén, ha az ember nem keresi nem is igazán láthatja meg, elvégeztük teendőnket, majd bementünk a szemben lévő boltba némi frissítőért és ahogy jöttünk szép csendben, ki is mentünk a faluból. Egy órát sétáltunk aszfalton és földúton, erdőben és mezőn, amikor a széles dombhátról, melyen virágzott a sárga színű repce, megpillantottuk a völgyben bujkáló következő település templomtornyát, ami jelen esetünkben Baktakék volt. Itt sem volt nagy mozgás, csak néhány kószalélek volt az utcán. A polgármesteri hivatalnál pecsételtünk és falatozva pihengettünk egy keveset. A településről érdemes tudni, hogy a Vasonca patak szeli ketté és két település Bakta és Szárazkék 1950-ben egyesült. Kéty (Szárazkék régi neve) első írásos emléke 1272-ből maradt fent. A településen van még valami, illetve valaki, aki a Kéken járóknak érdekesség és élő példa lehet. Nem más Ő, mint Szádváry Gyula, ki Rockenbauer Pál személyes barátja volt. Emlékét ápolva háromszor járta be az Országos Kéktúrát, de bejárta a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát és az Alföldi Kéktúrát is. Szívesen lát mindenkit, aki ezen utat járja. Pár kedves szó, egyedi bélyegző és az általa írt könyvek ajánlása és megvásárlásának a lehetőségével. A könyvek a három Kéktúra mozgalom személyes élményeit dolgozza fel. Természetesen vettünk is belőlük. Egy fertályórát töltöttünk nála, és igen jól éreztük magunkat, süt róla az őszinteség, a jó indulat, az emberség és a természet szeretete. Segít a túrázóknak, akár iránymutatásban, szállásban, illetve fuvarozásban. Egy igazán értékes embert ismerhettünk meg, remélem még találkozunk! Gyula Bácsi ajánlotta, hogy ne faluban menjünk vissza a kékre, hanem a Vasonca-patak hídján átkelve a focipálya mellett a szántóföld melletti dűlőúton kapaszkodjunk fel a Kékre. Így is tettünk, menet közben még visszanéztünk a településre, majd miután elértük a jelzésünket, rácsatlakoztunk, röviddel ezután hirtelen egy keskeny ösvénnyel fordultunk be az erdőbe.

Hamarosan elértük a Kalmi-tető oldalában álló Katalin-kilátót. 1979-ben amikor a Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatot forgatták egy rozoga kilátó volt még itt. 2010-ben merült fel az ötlet a helyiekben, hogy megépítsék ezt a kilátót és 2015-ben meg is valósult, közadakozásokból és adományokból. A kilátó igazán széles panorámát nem nyújt, de mindenképp érdemes felkapaszkodni a falépcsőkön, többet látni fentről, mint az erdőből. De jó tudni, hogy a szinteken bivakolni és akár sátrazni is lehet! Alatta faasztal padokkal, így akár piknikezhetünk is. Mi is megpihentünk egy keveset, majd Abaújszolnokot vettük célba. Útközben olyan cserjésen keresztül vezetett az ösvény, amely igencsak összevágta a bőrünket, mintha macskával törülköztünk volna, legalábbis engem több helyen összekarmolt. A párom nem igen vette észre a nyakamon piros csíkokat, mert még nem kérdezte meg, hogy milyen nőcskével voltam. 😊 Kiverekedtük magunkat a dzsindzsásból és csak remélni tudtuk, hogy kullancs nem került belénk. Visszafelé csak egy kis szalag mutatja az utat, tehát aki erről érkezik, meresztheti a szemét, mire észreveszi az ösvényt. Hamarosan megpillantottuk a település templomának a tornyát. Mintha a régmúltba keverednénk vissza ezen a csendes vidéken. Eredetileg ide terveztem a végállomást, de már korábban úgy döntöttünk, hogy tovább fogunk menni, mivel messze van még a naplemente és egész jól haladtunk. Leereszkedtünk a faluba, majd megálltunk egy háznál, ahol a bélyegző volt elhelyezve. Abaújszolnok neve először 1256-ban tűnik fel, Zonuk néven. Szolnoki nemesek földje volt. A török hódoltság idején teljesen elnéptelenedett, Rákóczi telepített ide ruténeket. Ahogy elnézegettem, ma már teljesen más nemzetiségű lakosai vannak. Pecsételésünk közben az eső is elkezdett pötyörögni, csak egy pár csepp, egyáltalán nem volt zavaró. Itt akartam pihenni egyet, de a szomszédság miatt inkább későbbre tettem a sziesztát. Felkapaszkodtunk a domboldalra és amikor már tisztes távra voltunk, ahol a lakók nem látszottak, csak a házak teteje és a táj, ott pihentünk egyet. Jól esett a pihenő és a pár falat. Majd összekaptuk magunkat és tovább álltunk. Nyéstát a következő völgyben találtuk, itt is a templom tornyát pillantottuk meg először. Nyésta nevét először 1255-ben említik Neste néven. 2023-ban 46 lakosa van a településnek. 2017-ben egy szörnyűség rázta meg a csendes kis zsákfalut, egy 87 éves asszonyt vertek agyon vascsővel néhány tízezer forintért. Öt emberszabású volt az elkövető, ebből kettő nőstény, a szomszédos Abaújszolnokról valók voltak, ahol láttuk, hogy kik lakják döntő többségben. Elfogták Őket és szerintem enyhe büntetésüket töltik. A legsúlyosabb életfogytiglant kapott, de 28 év után feltételesen szabadlábra helyezhető. Nem tisztem ítélkezni, és ennek a leírásnak se ez a célja, de ha rajtam múlna mindegyik lába alatt fütyülne a szél! Az ilyeneknek nincs bocsánat! Ezeket mind utólag tudtam meg, így mi teljes nyugalomban sétálunk keresztül a házak között, majd felkapaszkodtunk a szemben lévő domboldalra. Itt a legmagasabb pont közelében engedtem a kisértésnek és a kérésnek és egy tíz perces felhőbámulást és madárdal hallgatást rendeltem el. Igazán hangulatos kis dombocska. Ligeterdős rész, kaszálóval. Jó volt pocolni, hisz ekkor már húsz kilométer felett jártunk. Tudtam, hogy a következő település Felsővadász és feleségem már ott vár, hogy elvigyen a közben Gibártról Baktakékre átvitt autómhoz. Ezeken a túrákon kell a két autó, párom jön utánunk, és ha tudja közben megoldja, hogy közelebb kerüljön az autó, ne kelljen a csapatnak sokat várni a beszállás lehetőségére. Amikor átvitték Gibártról a kocsit, még nem tudtuk, hogy Felsővadász lesz a cél és Abaújszolnok volt megadva végállomásnak, de ott annyi „kannibált” látott párom, hogy inkább Baktakéket választotta a parkolásra. Visszatérve a felhőbámulásra, jó volt egy kicsit dögleni a fűben, ráértünk, hiszen nem volt még késő. De azért a tíz perc elteltével riadót fújtam, ez is olyan túravezetői tíz perc, köze nincs az órához, amikor úgy gondolom, hogy letelt, indulunk. Felsővadászra lassan ereszkedtünk lefelé. Nem járják sokan ezt a vidéket, alig találkoztunk valakivel, nem úgy, mint a Zemplénben. Lassacskán beértünk a faluba, ahol néhány kéregető gyerkőc jött oda hozzánk egy kis csoki reményében, volt, aki kapott is, aki később jött, lemaradt, de egyik sem volt szemtelen, akinek jutott szépen megköszönte. Az két bélyegzőhely van a faluban, az egyik, egy lakóháznál van a Rákóczi utca 3-ban, de meglepő módon nem a kerítésen van elhelyezve, hanem be kell csengetni és elkérni, mire megkerestük a csengőt, Ernő bácsi már kiabált is, hogy hozza a pecséteket. Nagyon kedves emberke, biztos észrevette, hogy jövünk, több egyedi pecsét is volt nála. Közben amíg a többiék el voltak foglalva a nyomdászkodással, felhívtam párom, hogy merre találom, naná, hogy a Rákóczi-kastélynál, ami az iskolának ad otthont. Ez a mániája, a kastélyok. Miután megkerestem, elhajtottunk a másik autóért és visszatérve összeszedtük a csapatunkat, Ők meg naná, hogy a kocsmában voltak! 😊 Beszállt mindenki az autókba, majd elégedetten elindultunk haza. Legközelebb innen folytatjuk tekergésünket a Kéken. A Cserehát szelíd lankái hamar rabul ejtik a természetszerető embert. Érzésre olyan, mintha évszázadokkal visszamennénk az időben. A völgyekben lévő sajnos lassan elnéptelenedő apró falvak feledtetik a nagyvárosok nyüzsgését. Erre is jó a Kéktúra, hiszen erre a részre sem jöttünk volna csak úgy és akkor életünk kevesebb lett volna egy szép élménnyel.
A gps adatai alapján 27 km-t mentünk és a szintemelkedés 470 méter volt.