2024.01.28.
Tovább az úton, mindig a Kékúton. Az előző szakaszt Füzérkomlóson fejeztük be, így értelemszerűen itt kezdünk most. Elvileg csak a bélyegző helyeken lehetne megszakítani a túrát és ezt a bélyegző alatt a dátum megjelöléssel lehet igazolni, de ez nem mindig logikus megoldás. Az újabb kiadásoknál a pecsét felé a befejező, alá pedig a kezdő dátumot írhatjuk. De miért ott hagyjuk abba, ha van még idő és kedv tovább menni, de a következő igazolóhely már messze esne. Vagy egyszerűen így kívánja meg a logika és a logisztika. Ezt mindenki magának csinálja, tehát leginkább magának hazudik, aki nem teljesíti tisztességgel gyalogosan végig, vagy esetleg csak a pecsételőhelyeket keresi fel. De olyat is hallottam már, hogy valaki más viszi az egyén bélyegző füzetét, és pecsétel helyette, ez sem szép. Hiszen, ha ott sem járt, azzal megint csak magát csapja be. Ezért úgy gondolom, hogy a bélyegző helyeken lévő dátum sem mérvadó, ezért mi is csalunk egy kicsit. Bár mi becsülettel végig járjuk gyalogosan, csak, ahol úgy kívánja az érdek, a pecsét alá más dátumot írunk. Ezzel nem csapunk be senkit, magunkat sem. Ha hülyeséget kérnek, hülyén válaszolunk rá! A temető mellett szálltunk be legutóbb az autóból, most pedig itt szállunk ki. Az évszakhoz képest enyhe, napos időt kaptunk, s bár éjszaka még fagyott, nappal már a hőmérő nulla vonala felé kúszott a higanyszál. Füzérkomlós már a tatárjárás előtt is lakott település volt, de akkor teljesen feldúlták, kifosztották és a lakossága szinte teljesen elpusztult. Először írásban 1270-ben tűnik fel, amikoris V.István, egy adománylevélben a híveinek adta a Füzéri-várat, melynek a tartozéka volt, az akkor még Komló néven ismert falu. Érdekessége, hogy a faluban nem telepedtek le szlovákok, mint a környező településeken, így mindig magyarlakta falu maradt. Nevét a komló növényről kapta, amely vélhetően tömegesen termet a környékén. Határában van a Hegyközi kisvasút végállomásának az emlékhelye, melyet 1980-ban felszámoltak. Innen valaha egész Nyíregyházáig el lehetett menni a kisvasúttal.
Bővbebben itt olvashattok róla
Bózsváig több helyen a kisvasút valamikori nyomvonalán kialakított úton halad a Kék jelzés. Az erdő csendes volt, madárdal csak néha verte fel, emberrel sem találkoztunk, de nem is hiányzott. Szeretek sétálni a természet lágy ölén, hogy mit szeretek benne, azt pontosan nem tudnám leírni, de nem is akarom, hisz minden, ami távol van a civilizációtól az kedvemre való, még ha telepített is az erdő. Bózsva, Árpádkori település, nevét először 1264-ben említik oklevélben. Ottjártunkkor csendesség honolt a környéken, ember sem járt az utcákon. Kéktúra pecsételő hely is van a faluházánál egy oszlopon. A faluház szomszédságában egy szép kis tavacska vize fodrozódik, az Etelka-tó, mely horgászati és csónakázási lehetőséget biztosít. Mögötte már messziről látszik a falu egyik érdekessége a Bózsvai-szikla, melyet Béla-sziklának is neveznek. A monda szerint a tatárok elől menekülve IV.Béla itt pihent meg és a lova patkójának a nyoma a szikla tetején még ma is látható. Mi nem láttuk, bár nem is kerestük. Tetejére egy lépcsősoron lehet feljutni, most inkább mellette, mivel igencsak jeges volt még. Fent szép kilátás fogadott bennünket a település környéki medencére, távolabb északra a Milic-csoport és a Füzéri-vár uralja a panorámát. A szikla kialakulása a Zempléni-hegységet is kialakító vulkáni tevékenységnek köszönhető. A földkéreg hasadékán át egy sűrű láva préselődött ki, mely olvadék rendkívül viszkózus volt, nehezen mozgott, ezért nem tudott nagy területen szétfolyni, hanem egy viszonylag kicsi és magas, úgynevezett extruzív (kinyomulásos) lávadómot, szakkifejezéssel tholoidot hozott létre. Nem sokat időztünk itt, hiszen hosszú út állt még előttünk, ezért szikla lábánál kialakított pincesor mellett tovább indultunk. Ezt a részt egyébként a helyiek Csehországnak is nevezik, mivel az itt egykor letelepedett, cseh-huszita lakosok vájták a sziklába. A Szuha-völgyön keresztül egy szűk óra alatt Kishután voltunk, ahol a helyi kocsmába megittunk egy jó feketét és pihentünk egy keveset. Kishuta a többi Huta településhez hasonlóan a 18. században jött létre, az itt letelepedett szlovák nemzetiségű üveghuta munkások településeként. Kishuta után egy szűk óra alatt aszfaltúton jutottunk el Nagyhutára. Nem is bántuk, hogy az út jó része szilárd burkolatú volt, mert az éjjeli fagyos légkör után a nap felmelegítette a talajt, ami, ahol nedvességet tartalmazott, bakancsmarasztaló sár lett. Nagyhután a polgármesteri hivatal kerítésén pecsételő hely található. Itt sem vakaróztunk sokáig, hiszen haladni akartunk. Mivel már jócskán ebédidő volt, úgy gondoltuk, hogy a falu felett, a Som-hegy déli nyúlványán keresünk egy napos szélcsendes helyet, ahol elfogyaszthatjuk az ebédünket, már, aki nem hagyta otthon a konyha pulton. 😊 Mert, hát ilyen is akadt köztünk és most kivételesen nem én! Itt fent telefonáltam a páromnak, hogy indulhat értünk Vágáshutára, mire odaér mi is ott leszünk. Erdészeti út vitt bennünket lefelé a Hollós-völgybe, mely több helyen is sáros, csúszós volt. Lentebb az erdőben mély vízmosásokat láttunk, a Hollós-patakon és mellékágain, micsoda erők működhetnek itt nagy vizek esetén. Bő félóra alatt lent voltunk a Hollós-völgy bejáratánál. Innen már ismét aszfaltút vitt Vágáshutára. Vágáshuta bejárata felől az Aranyoskának nevezett helyen a domboldalba egy Mária emlékhelyet emeltek a Szűzanya tiszteletére a helyiek. Érdemes felmenni hiszen nem csak a faragott szobor szép, hanem egy kicsit fentebb szép kilátást lehet kapni a környékre. Innen már csak tíz perc a településen található pecsételő hely, ahol be is fejeztük a tervezett szakaszt. Vasárnap lévén elég volt a séta, másnap munka mindenkinek, és még haza is kellene időben érni. Beszálltam párom mellé az autóba és visszamentünk Füzérkomlósra a másik taligáért, majd visszatérve a csapat is elfoglalhatta helyét a szállítójárművekben és elindulhattunk haza. Nem mondanám igazán látványosnak ezt a szakaszt, de valahogy mégis szép volt és már alig várjuk, hogy folytathassuk a következővel!
Túra adatok
Táv: 17.5 km.
Szintemelkedés: 270 m