2022.05.07.
Hajnal van, ülök a konyhában, s kortyolom a kávét. A csendet csak az óra ketyegése veri fel. Fáradt vagyok, de tudom, hogy hamarosan útnak indulok csapatommal az ígéret földjére, Erdélybe. A Vigyázó -hegységbe tartunk. Ezt régen, még a magyar időkben Kalota-havasnak hívták, ma már csak Masivul Vlădeasa. Lassan összerakom a fejembe a napi teendőket, kit hol, s mikor veszek fel. Már korábban megterveztem ezeket a dolgokat, de azért átismétlem magamban, nehogy itthon maradjon valaki. Lassan, egyhangúan ketyeg az óra a falon, s csak ez jelzi az idő múlását. Készülődnöm kellene, nehogy elkéssek. Nem szeretek késni, inkább én várjak. Előző este már összepakoltam mindent, beülök a kocsiba, aztán elindulok. Csak a kutyám köszön el tőlem a kapuban, hűséges, okos eb. Összeszedem a csapatot, s vidáman indulunk útnak. Vidaman robogunk az egyre világosodó reggelbe. Kelet felé tartunk. Mindnyájuknak kell egy kis kikapcsolódás a szürke hétköznapok poklából. Mindenkinek van valami gondja, amiből jól esik kicsit kiesni, munkahelyi, otthoni, kinek mi. A határátkelőhelyen gond nélkül sikerül átjutni, s a Király-hágóig meg sem állunk. Ott kötelező kávé szünet, majd gurulunk tovább. Bologa településnél bekanyarodunk a hegyek közé. Már messziről látszik, hogy a magasan fekvő területeket még hó borítja. Itt található az Erdélyi-szigethegység második legmagasabb pontja a hegység nevét magán viselő 1836 méter magas Vigyázó-csúcs vulkanikus kúpja. Célunk ennek a csúcsnak a deli oldalán található Fehér-kövek szikla világa. Viszonylag jó minőségű úton érjük el Havasrekettyét, itt egy éles jobbkanyar, majd vékony aszfaltcsíkon visz fel még 4 km. -t. Többször voltam már itt, megszámolni sem tudom, de elszomorít, hogy mennyire kiépült. Parkoló van kialakítva, még szinte ki sem szálltunk máris megjelent egy asszonyság, hogy levegye a sápot a parkoló használatért. Régen csak megálltunk az út szélén és jó volt. Most minden féle kalyibák, ahol egy csomó csecsebecsét, kínai vackot és enni-, innivalót lehet kapni. Szól a tuc-tuc „zene”, nagyon illúzió romboló. Elindulunk, látunk egy tiltó táblát, hogy innen gépjárművel sehova! Nyilván egyesekre ez nem vonatkozik. Rövidesen elérjük a 24 méter magas, kétlépcsős Havasrekettyei, vagy Menyasszonyfátyol-vízesést. Hála Istennek még csak egy párocska csúnyítja a látványt. Kötelező fotók a bővizű természeti szépségnél, majd tovább indulunk. Meredeken emelkedik az erdészeti út, már amennyire egy erdészeti út meredek lehet. Jó két és fél kilométer múlva letértünk róla és egy vízmosásban haladó ösvény lett a talpalávaló. Minden felé kis virágok, mint a dalban: „Szép Erdélyország nagy hegyei alján, Nyílik sok apró kis tarka virág”. Korábban fel is hívtam a társaim figyelmet, hogy ne szakítsunk le semmi virágot, ne feküdjünk bele a virágok közé és lehetőség szerint ne is tapossuk el őket. Le lehet fotózni őket úgyis, hogy vigyáz rájuk az ember. Elég sokszor láttam, hogy a virágmező közepén pocolnak egyes primitív egysejtűek, letiporva a szép kis növényeket. Nagyon bosszantó az ilyen, de szerencsére a társaim egyet értettek velem. Hol sziklákon, hol sáros ösvényen ment a jelzett út. A Fehér-kövek (Pietrelle Albe) látványa magával ragadta tekintetünket. Fel sem vettük, hogy mennyire meredek volt az emelkedő. Közben sötét fellegek gyülekeztek felettünk, néha az ég is megmordult. Tudtam, hogy várható eső és villámokkal kísért vihar. Ezért is igyekeztünk mihamarabb felérni.
Az első kilátó pontra érve, olyan 1500 méter körüli magasságban letelepedtünk. Előkerült a hátizsákokból az elemózsia, s boldogan falatozott és fotózgatott a csapat. A látvány valami csoda volt. De láttam már messziről, hogy dél felöl csapadék függöny közeledik. Két óra volt az óra szerint, s csak háromra ígértek esőt. Ezekbe sem lehet már megbízni gondoltam, s el is kezdett cseperegni. Felvettük az esőkabátot, már, akinek volt, mert hát olyan is van, akinek kell a hely a hátizsákban a drónnak! Lejjebb ereszkedtünk, s mivel én nagyon demokratikus vezető vagyok megkérdeztem a csapatot, hogy merre menjünk, tovább a kitett gerincen, ahol nagyobb eséllyel ronggyá ázunk, hamarabb belénk csaphat a villám, sőt, akár egy hirtelen széllökés vagy megcsúszás le is segíthet a mélybe, vagy pedig vissza a biztonságosabb úton, amin jöttünk. Megkérdeztem, bár úgyis az van, amit én mondok, de azért érezze a csapat, hogy van beleszólásuk. Olyan ez, mint a politika. Elindultunk tehát vissza a biztonságosabb úton, közbe elmondtam, hogy mi a teendő villámlás esetén. Esőkabát rajtunk, s le guggolni. Kopogott a jégeső a fejünkön. Kissé csúszkált alattunk a talaj, mire leértünk a sziklák tövébe elállt az égi áldás, de azért még meg-meg dörrent az ég, figyelmeztetve, hogy ne bízzuk el magunkat. Visszatérve az erdészeti útra hamar elértük a hegyimentők házikóját, nincs itt senki, leülünk az előtte lévő padokra és falatozunk mivel fent az eső miatt abbahagytuk. Órámra nézve látom, korai még hazamenni. Mondom itt a Lespezi csúcs, ahonnan nagyon jól rálátni az Rekettyei-vízesésre, menjünk fel? Menjünk mondták egyöntetűen, kive a mindannyiunk Lacibácsija volt másvéleményen, „Menjen a f.... om” mondta, minden kertelés nélkül és ezzel ketté is szakad a csapat. Gondoltam nem megyünk kétféle, mert annak soha nincs jó vége, akkor most kihagyjuk a Lespezit. Körbe néztem és láttam sok arcon a megkönnyebbülést. Nevettem, mondom nem kell itt udvariaskodni, hogy mit szólnak mások, ha nem akarunk, vagy nem bírunk felmenni valahová, nem szabad erőltetni. A csapat mindig a leggyengébbhez alkalmazkodik. Mindenkinek vannak nehezebb, s lazább napjai. A természet sem udvariaskodik, itt annak nincs helye. Nem kérdi, hogy van e kedvünk elázni, hanem egyszer csak nyakon önt. S ezzel a gondolattal el is indultunk vissza a buszhoz. Pár perc múlva minden kérdés nélkül el kezdett szakadni az eső. Májusi eső aranyat ér, szokták mondani, hát ez nem ért nekünk semmit! Még jó, hogy nem indultunk fel a csúcsra. Hamarosan elértük a buszt, bömbölt a környéken a kulturális szenny, zenének nevezett mocska. Mint korábban említettem, roppant lehangoló tud lenni. Akinek ez kell, lehetőség szerint ne is jöjjön ki a természetbe, maradjon a saját közegébe. Havasrekettyén még megálltunk a kocsmában egy kávéra, s elindultunk hazafelé. Bologába érve, mivel volt még időnk és az időjárás is engedte, megálltunk a szebb korokat megélt Sebes-várnál. A várat valószínűleg a Tatárjárás után építették. Döntő részben a Bánffy család volt a tulajdonos. 1711-ben a labancok felrobbantották. Ezt követően romlásnak indult az erősség. A várat az elmúlt esztendőkben szépen felújították rekonstruáltak, bár szerény véleményem szerint a fém lépcsőszerkezet nem illik a közegbe, de még így is impozáns látványt nyújt. Érdemes időt szánni rá, megközelítése könnyű. A természet nyújtotta és az ember által készített szépséggel telve elindultunk hazafelé. Késő este értünk haza, testileg elfáradva, de lelkileg feltöltődve. Amikor hazaértem már eljárta az éjfelt az idő fogaskereke, sötétek voltak a ház ablakszemei, mindenki aludt. Kutyám már a kapuban várt. Miután kipakoltam az autómból egy kicsit leültem a konyhába, ahogy reggel is és elgondolkoztam az aznapi eseményeken. Csend volt, csak az óramutató járta útját hangos ketyegéssel. Jelezve, hogy ismét eltelt egy nap. Így telik el az ember élete is, csak az a kérdés, hogy a születés és halál között mi történik. Csak létezünk vagy élünk is közben. Hát úgy gondolom, hogy én és a barátaim élünk! A túrán 14 kilométert tettünk meg 670 méter szintemelkedéssel.