2022.04.15.-18.
Legszentebb ünnepünk, Jézus megfeszíttetése, majd harmadnapi feltámadásának ünnepét Erdélyben ünnepeltük meg. Találni sem lehetne ennél szebb helyet, hisz Erdély egyébként is maga a csoda. Természeti, épített, kulturális örökségével, szépségeivel. Ráadásul itt még sok helyen őrzik a hagyományokat is. A négy nap alatt próbáltunk felfűzni ezekből egy csokorra valót. Már világosodott, amikor indultunk, hamar összeszedtük a csapatot és irány kelet, a nap mindig a szemébe süt az embernek, de ilyenkor ez nem zavar. A Királyhágón a szokásos kávé, majd folytattuk utunk kelet felé. Első célpontunk a Segesvár közeli Keresd, csendes kis falu a főúttól távol, már maga az oda vezető út is romantikus, a Bethlenek ősi várkastélya várja itt jobb sorsát. A közel 800 éves történelme során többször átépítették, kibővítették, modernizálták az aktuális kornak megfelelően. A XX. században kezdődik a kastély hanyatlása 1945 után jön az államosítás, a tulajdonosnak három órája volt elhagyni az épületet. A kommunisták jó szokásukhoz híven a legtöbb kárt tették benne. Széthordták a berendezéseit, gazdasági épületet csináltak belőle, hogy a traktorok beférjenek lebontották a bejárat felőli falakat. Film jeleneteket forgattak, ezek során egyszer ’70 -ben véletlenül majdnem felgyújtották az épületet, a tetőszerkezet részben megsemmisült. Majd a ’90-es években luxus szállodát akartak belőle csinálni, ekkor annyi betont öntöttek ki, ezzel tönkre téve a régészeti értékeket, viszont a felújítással valószínűleg megmentették az épületet. Jelenleg a Dévai Szent Ferenc Alapítvány kezeli az épületet, s reméljük megmentik ezt a nagyszerű építményt. Észre sem vettük, s hamar eljárt felettünk az idő a kastély látogatása közben, pedig már vártak ránk Énlakán. Ez a kis település már Hargita-megyében van, Székelykereszttúrtól északra, a Firtos nyugati lábánál. Már a Római korban is fontos határerőd állt itt, hisz itt ment a Só-út. Énlaka unitárius temploma a XV. században épült a Római Jupiter templom helyére, annak kövei felhasználásával. Az 1661-ben a törökökkel együtt harcoló tatárok felgyújtották, ebből származó emberi maradványokat találtak a padlózatban egy felújtásnál de vissza is temették Őket, így az ősök mindig ott vannak. A templomnak festett kazettás mennyezete van, 88 darab van, mind különbözik egymástól az orgona csúcsánál lévőn rovásírásos felirat látható: "Egy az Isten. Georgyius Musnai diakon." A templom udvarán áll egy kb. 600 éves hársfa is a régi sírok között. Lehetne még sokat beszélni e településről, s templomáról, de itt legyen elég ennyi. Számomra nagyon különleges ez hely, nem tudnám megmondani miért, de a szívem mindig ide húz, ha a környéken járok. Innen már csak egy kőhajításnyira volt a szállásunk. Lezötykölődtünk a makadám úton, s hamarjába már falhattuk is a finom vacsorát. Székelyszentlélek volt a táborunk, kedves ismerősömnél szoktunk aludni. Másnap reggel a székelyek szent hegye az 1801 méter magas Madarasi-Hargita volt a célunk. Előzőleg sokat gondolkoztam, hogy honnan menjünk fel, mert erre a hegyre illik gyalog, a lábától felmenni. Így megtiszteli az emberfia a hegyet. Mindenképp déli irányból akartam felmenni, mert itt kevesebb hóra számítottam. Szentegyháza határában hagytuk az autót, s felkapaszkodtunk egy lefutó gerincélen. Csodás látványban volt részünk, ahogy kaptattunk felfelé, egyre több virágzó Krókuszt találtunk, majd egyre több hófoltot, míg el nem érkeztünk olyan 1300 méteres magasságba, ahol már igencsak emberes hó volt, ráadásul a firmes hó sokszor beszakad lépteink alatt, s hol térdig, hol combig süllyedtünk. Nagyon lassan haladtunk, néha röhögtünk, néha bosszúsan zsörtölődtünk. Amikor kiértünk a hómentes makadám útra, amely szentegyházától jön felfelé, szinte röpdöstünk, no nem örömünkben, hanem mert megszoktuk, hogy magasra emeljük a térdünket és így messziről úgy látszott, mintha repülni akarnánk. Hamar felértünk a menedékházhoz, egy kis pihenés és egy meleg tea jól esett, majd tovább indultunk, volt, aki visszasétált a makadámon a buszhoz, volt, aki felment a csúcsra. Jó magam is a második opciót választottam. Ki nem hagynám, ha már ennyit küzdöttem érte és amúgy is ki tudja járok-e még erre? Kezdett eléggé eldurvulni az időjárás, sötét fellegek gyülekeztek felettünk, a szél is feltámadt és a havas eső is eleredt, de hála Istennek mire felvettük az esőkabátokat el is állt. Mintha Isten megkegyelmezett volna nekünk, ha már itt vagyunk, hadd menjünk fel viszonylag jó időben a csúcsra, ahol kopjafák, kőhalmok, keresztek sokasága található. A kilátás páratlan az egykori vulkán kráter maradványáról. Közelebb a Rákosi, Csicsói-, Madéfalvi-Hargita, a Hargita-fennsík, távolabb a Hagymás, a Gyergyói-, Görgényi-havasok, de még a Déli-Kárpátok vonulata is felfedezhető. Különös érzés itt állni, szent hely azt lehet érezni. Hirtelen köd, kezdett gomolyogni körülöttünk és a hideg szél is igencsak elkezdett fújni. Hamar észbe kaptunk, mire lentebb mentünk száz métert a csúcs már ködben volt. Ennyi volt megadatva nekünk, érjük be ennyivel, ezért is hálásak vagyunk. Elindultunk hát lelkileg feltöltődve lefelé, előbb a havon a menedékházig, majd az utat követve Szentegyháza felé. Elfáradtunk rendesen a túra végére, így jól jött az autós segítség, az utolsó három kilométert megspóroltuk, hisz feljött értünk a sofőrünk, mivel a felfelé menettel igencsak elment az idő. Így is 24 km. távot és 915 m. szintemelkedést küzdöttünk le. Beülve a járgányba egyenesen visszatértünk szállásadónkhoz, ahol pálinka és meleg vacsora várt bennünket, majd irány a kényelmes ágy.
Harmadnapon a Vargyas-szorost néztem ki célpontnak. A szoros a Persányi-Rika hegység és a Dél-Hargita találkozásánál fekszik, Hargita és Kovászna-megye határán. A Vargyas-patak kb. 3-4 km hosszan vágta bele magát fokozatosan a mészkőbe, ezt bizonyítja különböző szinteken kialakult barlangok és teraszok. A szoros közelében húzódott végig a Szent László korabeli Magyar Királyság keleti határait – gyepűit – őrző védelmi vonalhoz tartozó Tatársánc., s a Tatárkápolna. 125 barlang található itt, ebből az egyik Erdély egyik legnagyobb és legkorábban feltérképezett barlangja is az Orbán Balázs, vagy Almási-barlang, ide menekült vész esetén a környék lakossága, vele szemben a Ló-csűr, ahová az állatokat rejtették. A szurdokot Homoródalmásról és Vargyas felől lehet megközelíteni. Mi az előbbi felől érkeztünk. Már majdnem lent voltunk a patak szintjén, amikor megállított bennünket a falu polgármestere, hogy felhívja a figyelmünket a környéken ólálkodó három bocsos anyamedvére. Megköszöntem a figyelmeztetést, s felhívtam a csoport figyelmét, hogy a túrán maradjunk egyben. Leparkoltunk a híd előtt és elindultunk. Csendes volt a táj, sehol egy ember, csak mi vertük fel a csendet. Alig haladtunk egy kilométert közben átmentünk két függőhídon, s egyszer csak megszólalt kedves túratársunk, akinek előzőnap elment a hangja, hogy ott a medve! Ki néztem a fa mögül, majd mondtam, hogy azonnal forduljunk vissza. Olyam szépen elbeszélgettünk elől, hogy nem is figyeltük a környező erdőt. Még szerencse, hogy társunk figyelmes volt, ki tudja mi történhetett volna. Szép nagy medve volt, mint utólag kiderült egy hím volt, a szorosban a következő nap három medvét fotóztak a hegyimentők. Visszatértünk a buszhoz, és átterveztem a napot. Irány a Csorgókő-vízesés Székelyvarság. Varság a legnagyobb szórványtelepülés Hargita megyében. A Nagykút patakon lévő kb. 7 méter magas kétlépcsős vízesés különösen eső után mutat szép látványt. Innen mehettünk volna tovább, mert van még itt látnivaló, de már várt minket egy Oroszhegyi ismerősöm, egy kis pálinka kóstolásra. Miután bepálinkázott a csapat Székelyudvarhely főterén álltunk meg egy kicsit, hogy körül nézzünk. Majd hamar a szállásra tértünk. Negyednap Húsvét hétfő, mit is csinál ilyenkor a férfiember? Válogatott versek után meglocsolja a környezetében lévő hölgyeket, el ne hervadjanak. Így tettünk mi is. Bár én egy vödör vízzel szerettem volna, de reggelre befagyott volna, s a jég nagyot üt, így maradtam a kölninél. A locsolás és a reggelink elfogyasztása után elbúcsúztunk szállásadónktól, s haza felé indultunk. Megálltunk Farkaslakán, megnéztük Tamási Áron szülőházát és síremlékét, meg szerettünk volna állni Segesváron, de annyian voltak, hogy parkolót sem találtunk, így tovább indultunk. Hogy elkerüljük a határmenti torlódást egy kis határátkelőt választottam, s így útba ejtettük még Almásgalgón a sárkányok kertjét. Ez egy felszíni erózióval létrejött sziklaképződmény. A talaj rétegesen elhelyezkedő agyag, homokkő és apró szemű konglomerátumokból áll. Egy törésvonal mentén a völgy irányába dőlő oldal és a szelektív erózió alakította ki a kert különleges formáit. Az alakzatok folyamatosan változnak. Sajnos mára már eléggé benőtték a fák, s nem nyújt olyan látványt, mint sok évvel ezelőtt. Rendbe van tartva az ösvény, mindenképp érdemes megállni, ha eddig még nem tettük meg. Innen már egyenesen hazafelé tartottunk. Négy tartalmas és emlékezetes nap állt mögöttünk, s úgy hiszem, hogy méltóan megünnepeltük e szép ünnepünket.