2022.06.04.-06.
Pünkösd a keresztény világ harmadik legszentebb ünnepe, amikor a szentlélek kiáradását ünnepeljük, húsvétot követő ötvenedik napon. Ilyenkor a Magyarság egy jelentős része felkerekedik, hogy Csíksomlyóba menjen a búcsúba. Hatalmas tömeg gyűlik össze ilyenkor, biztos, hogy fantasztikus dolog, akinek tetszik. Én, ha csak tehetem kerülöm a tömeget, úgy gondolom, hogy igazán akkor kerülhetünk közel Istenhez, legyen bármilyen vallásról szó, amikor magunkba tudunk mélyedni. Szerintem ez csak olyan helyen lehetséges, ahol nagyjából egyedül lehetünk, vagy csak szűk társaságban. Így hát én Pünkösd ünnepét a felkapott helyszínektől távol szeretem tölteni. Ezért is esett választásom az Erdélyi-Érchegységre (Munții Metaliferi), Az Aranyos, a Maros és a Fehér-Körös folyómedrei által tagolt hegység Fehér és Hunyad megye területén található. Már a rómaiak is bányásztak aranyat a vidéken. Ennek ellenére még mindig itt található Európa legnagyobb arany és ezüst készlete a föld mélyén. Rossz ránézni egy-egy felszíni bányára, egész hegyeket tüntetnek el. Nem beszélve az esetleges környezeti szennyezésről, amit a bányászat von maga után. Korán indultunk útnak, hogy legyen elég időnk élvezni a természet szépségeit. Első napon az 1257 méter magas Vulkán-csúcsot terveztem megnézni, amely csak nevében vulkáni valójában egy hatalmas mészkőtömb. Bucsesd településétől egy kőhajításnyira van, nem is kell annyira keresni, hiszen jól láthatóan uralja a környéket. Egy a főút melletti ház mellett parkoltunk, persze előbb engedélyt kértem rá az ott lakóktól, kedves román emberek. Igazából nem is kellett sokat menni, hogy kitáruljon az ember szeme előtt a világ. Már a közvetlenül a lába alatt fantasztikus látvány tárul az ember szeme elé. Észak felé kerülve egy igencsak meredek ösvényen indultunk neki a szikláknak. Már az első kilátó ponton éreztük, hogy ez megér minden fáradtságot. Tovább emelkedve hamarosan közvetlenül a legmagasabb pontja mellett menünk el. A rengeteg medvehagyma illata terjengett a levegőben, szinte megkívánta az ember, de hát már a szezonja végén járt, így nem nagyon bolygattuk. Bár még ez az illat sem tudta felül múlni a mellénk szegődött kutya bűzét, mert én már azt néztem nem-e döglött meg, mert élő állat ilyen rohadtúl büdös nem lehet, aranyos jószág, de iszonyat szagú. Elzavarni sem tudtuk, így hát egészen végig kisért bennünket. Emberrel odafent nem találkoztunk. Teljesen egyedül voltunk, csak mi és a természet. Kerestük a kilátópontokat, csak úgy érzésre mentünk a sziklák szélére a sok kidőlt, égésnyomokat viselő fák között. Volt, ahol ösvényt is találtunk, de legtöbbször csak a „nézzük meg” elven mentünk. Az egyik kilátópontnál leültünk falatozni, hisz kell az energia utánpótlás. Észre sem vettük, hogy milyen gyorsan forog az idő kereke, nem győztünk betelni a tájjal, annyi ismert és ismeretlen távoli, s közeli hegyet láttunk. De lassan szedelőzködni kellet, hiszen el kell érni a szálláshelyet. Leereszkedtünk a hegyről még egy utolsó kattintás a fényképezővel, beültünk a buszba és irány a szállás. A túra nem hosszú, szűk 10 km. a szintemelkedés se lenne sok 580 m., viszont néhol igen meredek. Zalatna, ahol megszálltunk régi bányász település. 1848-ban a románok kifosztották és felgyújtották a települést, a menekülő védtelen magyarokat pedig lemészárolták. Milyen érdekes, hogy a tömeggyilkos Avram Incunak és Petru Dobranak szobrot állítanak és mai napig hősként tisztelik.
A másnapi túrát innen terveztem. Célunk a Fenesi-vagy Caprei-szoros felső kilátópontja. Hol szelíden, hol meredekebben emelkedtünk felfelé a hegyek hátán. Szép kilátásunk volt, ahogy emelkedtünk a város felett, zöld legelő, erdők váltogatták egymást, idilli környezet, mintha visszamennénk az időbe pár szár vagy ezer évet. Végtelen nyugalom, s béke a tájban és a szívünkben. Az Isten által teremtett természet szépsége igazi megnyugvást ad a magunkfajta embernek. Még az erdőkitermelők által szétgányolt út sem zavart bennünket, pedig csúsztunk másztunk egy jó szakaszon. De emberrel nem találkoztunk. Egy menedékháznál megálltunk pihenni, majd neki eredtünk az útnak. Innen már nem volt messze az 1369 méter magas Dâmbău csúcs, bár nem mentünk fel, alatta mentünk el közvetlenül, olyan 60 méterrel, de sokkal többet nem láttunk volna onnan sem. Innen fentről nagyszerűen látszott az előző napi Vulkán-csúcs is. Itt valami megzavarta a nyugalmunkat krosszmotorosok jöttek felfelé, felverve a természet csendjét és bebüdösítve a levegőt, szerencsére amilyen hamar feltűntek, olyan hamar el is takarodtak. Egyáltalán nem ide való, büdös, hangos és sok élőlényt zavarnak meg, a földben élő szervezetekről nem is beszélve! Egy sziklaszirten megálltunk nézelődni, majd folytattuk utunkat a kilátópontok felé, ami a szorosa néz. Benőtt, bedőlt, nehezen megközelíthető helyen van az egyetlen kilátópont. Látszik, hogy nem sokan járják, de megéri a fáradtságot. A Caprei-kő sziklás oldala és a környező táj rabolja el tekintetünket. Nem sokat időzünk, kicsi, szűk hely. Visszamentünk az elébb említett szirtre, ahol az ebédünket elfogyasztottuk. Most már mélységes csend és nyugalom honolt a táj felett. Egy fertályórai pihenő után elindultunk visszafelé, egy helyen eltértünk a jelzett úttól és egy gerincélen vezető ösvényen vitt a lábunk lefelé. Ahogy beértünk a településre egyből az éttermet vettük célba. Az első korsó csapolt sör olyan hamar lecsúszott a torkunkon, mint a pinty, bár nem tudom, az, hogy tud csúszni, de, ha így mondják, akkor így. Kitikkadtunk és elfáradtunk rendesen 22 km. táv és a 1020 m. szintemelkedés, ami ősellenségünk, kivette belőlünk az energiát. Vacsora után, csobbantunk egyet a szálloda medencéjében, majd eltettük magunkat a harmadnapnak. Korán indultunk el hazafelé, s reméltük, hogy még ez a nap is tartogatott nekünk valami szépet. A Detunátákat néztem ki e napra, rövid túrát, inkább csak sétát, hogy ne keveredjünk a Csíksomlyóból érkezők közé, mert a határon és az odavezető utakon mindig tumultus van. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még a Tündérkert útjait rójuk. Bucsony felől közelítettük meg a Detunátákat, kettő is van belőle, az egyik a Kopasz-Detunáta (1158m.), a másik meg az Erdős-Detunáta (1258m.). Értelemszerűen, mint a neve is sugallja, csak a kopaszra érdemes felmenni. Maga a Detunáta egy bazaltoszlopos képződmény, amely kb. 100 méter magasan emelkedik a környezete felé. A térkép nem jelöli, de egy körtúra keretében szépen fel lehet menni a tetejére, s a másik oldalon leereszkedni. Érdemes a lábunk elé figyelni, hisz a kövek között viperák is megbújhatnak. A csúcsról csodás kilátás nyílik a környékre. A Vulkánra, a Verespataki aranybányára, s megannyi csúcsra, csodás tájra. Egyedül voltunk fent, csak a mi kis csapatunk, jól esett a szikla peremén ücsörögni egy kicsit, s csak bámulni kifelé a fejünkből. Csak a madarak ciripelését a tücskök ciripelését, a szél, és a fenyvesek zúgását hallottuk. Igazi zene füleinknek. Több időt engedélyeztem magunknak, hiszen már úton voltunk hazafelé, s tudtam, hogy ez a csoda, amit itt látunk hamarosan csak emlék lesz, egy csodálatos emlék, ami örökké bennünk fog tovább élni, s jó lesz rá visszagondolni. Maga a túra, rövid, mintegy 3 km. 230 m. szintemelkedéssel vegyítve, de levezetésnek pont elég. Itt is szinte csak mi voltunk, s csak messziről láttunk néhány turistát. A hazafelé vezető utat, a Nagyváradi forgalmat leszámítva csendesnek mondanám, a határon senki nem volt előttünk, sikerült a Csíksomolyói búcsúból hazafelé jövőket megelőzni. Igazán magunkba tudtunk mélyedni a három napon, s megtalálni a bennük élő Istent. A magunkba révüléshez ez a csodálatos, és ritkán járt tájék igazán alkalmas volt. Biztosra veszem, hogy visszatérünk, hiszen van még itt bőven látnivaló!