2023.05.27-29.
A Kárpátkanyar sziklakapujának is nevezhetnénk, ezt a meseszerű homokkő formáitól látványos hegységet. Kapu, mert itt van Brassó- és Prahova-megye határa, amely a Trianoni gyalázatig a Magyar-királyság határa is volt egyben. Emlékkő is hirdeti, hogy 1916-ban itt törtek át a román csapatok, hogy segítsenek elnyomott testvéreiknek”. Ezzel véleményem szerint igazából beismerve, hogy történelmileg semmilyen joguk nincs és nem is volt Erdélyhez. Sajnos a magyar földesurak sok románt telepítettek le földjeiken, hogy dolgozzanak, mivel a magyar lakosság jó része a háborúk áldozatává lett. Bár egyes források szerint abba a munkába bele lehetett tenni egy nagyot. Tisztelet a kivételnek. Na de most ez annyira nem is érdekes, csak úgy unalmamban, hogy a papír teljen, írtam le gondolataimat. A késő tavaszi szellő lágyan nyargalászott a Bratocsa-hágón, amit pakolásztunk az autóban. Felettünk felhők jöttek-mentek. Hidegnek nem mondható az idő, de azért a biztonság kedvéért oda tettem még egy pulóvert. A május és a viszonylag magasabb hegység, tud meglepetéseket okozni. Annyira nem is lepődnék meg, hiszen szinte egész hétvégére zivatarokat jósoltak. Jól követhető jelzés megy a Csukás-csúcs irányába. Rövid erdősávot elhagyva máris elénk tárult az első látványosság a Bratocsa-Szfinxe nevű sziklaformáció a magasban egy nagy rét felett. Itt szelíden kanyarog felfelé az út, majd az erdő alatt, már következik a meredek szakasz. A Szfinx után a Fehér galamb, ami már alig látszik a fáktól. Majd tovább emelkedve egyre több sziklaformát láthatunk, mintha egy mesében járnánk és igen ez egy mese, a való élet viharai között. Kérdés, hogy van-e kedve az embernek visszatérni ebből a meséből. Mire a végére érünk beszámolónknak kiderül ez is. Körbe nézve a kilátási lehetőségekről nagyon sok hegy tárul az ember szeme elé. A Grohotisz, a Báj-havas, a Bodzafordulói-hegyek, távolabb a Bucsecs és még biztos lenne, aki tudna a többi nevét, de mi megelégszünk ezzel is, hisz a látvány a fontos. Emelkedtünk felfelé volt, hol meredekebben, volt hol lankásabban, de mégis eloszlott, nem volt oly megerőltető. A kisebb-nagyobb felhők méltóságteljesen úsztak az égen, mint bálnák az óceánokban, ebbe a mesevilágba még ez is belefér. A Bratocsa csúcsot megkerülve olyan látványban lehet részünk, amit legvadabb álmunkban sem gondolnánk. Bár felhő takarta, de azért már messzebbről is láthattunk egyszer-egyszer a Tigája csúcs szikláit. A szél, az eső, a jég formálta ezeket a homokkőkonglomerátum formákat, az ember volt melyeknek nevet is adott. Ilyen pl. a Három ujj szikla, mely úgy néz ki, mintha egy feltartott kéz három ujja látszódna csak ki a földből, aztán még itt van a Vörös-torony is, mely szinte hívogatja az embert. A Tigája nyeregbe érve balra nézve feltűnik a hatalmas Góliát-torony, s innen egy meredek, de rövid emelkedő a Csukás-csúcs felé. Itt elgondolkoztam, hogy menjünk e tovább, mert egy-két dörrenést hallottam a magasból, melyet jósoltak is az időjósok. A csúcs még mindig felhőben, s, ha valakivel baj történik az az én vállamat nyomja, a felelősség mindig a túravezetőé. Átbeszéltük, majd mivel nem tűnt vészesnek csak nekivágtunk. Fél óra alatt fent voltunk az 1954 méter magas Csukás-csúcson, s láss csodát elkezdtek oszladozni a felhők, na nem teljesen, de minden másodpercben hol itt, hol ott láthattuk a környező tájat. Fantasztikus volt a látvány, igazából le se lehet írni, annyira szép volt. Kicsit lejjebb ereszkedtünk, hogy egy szélcsendesebb helyen fogyasszuk el elemózsiánkat, s ezt követően hamarosan folytattuk utunkat a sziklák között. Itt vannak még a Pletykáló vénasszonyok is, hogy róluk el ne feledkezzünk. Tisztelettel köszöntünk oda nekik, körbejártuk, s hagytuk, hadd folytassák a pletykálkodást. Meredek vízmosásban egy a jelzett út, melyben hó volt még, mi a szélén mentünk a magas parton, lent a mosásban, a hóban fiatalok, nem éppen odaillő öltözetben, a sportcipő nem ide való, megcsúszik a meredek havas lejtőn, csak a szerencsén múlik, hogy mi lesz, s hol a végállomás. Amit leértünk a „szoborcsoport” keleti végéhez útelágazás van, ha tovább mennénk a Csukás-menedékházhoz juthatnánk és a keleti gerincre, de most inkább a sziklaszobrok alján visszafelé a Tigája-nyeregbe indultunk, s lentről is csodáltunk az Isten által teremtett természet szépségeit e tájnak. Hullámozva ment az út amíg visszaértünk az elébb említett nyeregbe, s innen már a jól ismert úton lépdelt lábunk vissza a Bratocsa-hágó felé. Nem mindig jó ugyan ott visszamenni, ahol jöttünk, de most célravezető, hiszen rövidebb, mint a másik út és mivel a fények már másfelől jöttek a látvány is kicsit más volt. Most már látszódott a keleti gerinc szakasz is, mely idefelé jövet felhőben volt. Amikor elértük az erdős részt, nyakunkba szakadt az ég, csak úgy kopogott a fejünkön a borsószemnyi jég, de hála istennek mindenki fel volt szerelve eső ellen, a fák a javát felfogták, s hamar is véget ért. Az autót elérve gyorsan bepakolásztunk és irány a Négyfalu határában lévő szállás. Nagyon kellemes csalódás volt a szállóhely, amely étkezésre is jó lehetőséget kínált. Olaszos ételek, bár, hogy milyen az igazából nem tudom, de itt azt írták. A pizzájuk nagyon jó az biztos. Jól esett a vacsora, s a hideg sör a remek társaságban. Szinte mindenkinek más a polgári foglalkozása, végzettsége. Van köztünk orvos, ápoló, mérnök, informatikus, sofőr, s ki tudja még mi, de egyben egyek vagyunk, a természet iránt érzett mérhetetlen szerelem. Nekünk ez az életünk, ha a hegyek szólítanak, akkor menni kell. Ezt nyilván a sokan nem értik meg, de ez minket hidegen hagy. Mindenkinek más a hobbija, a szórakozása, s ezt tiszteletben kell tartani, de akinek csak az az élet, hogy a munkából hazamegy megvacsorázik, megnézi a sorozatát, aztán alszik, majd másnap előröl kezdi és közben a monitor mögűl arc nélkül osztja az észt, hogy kinek, s hogyan kellene élni, na azt csak sajnálni tudom! Az egy lelki nyomor. Egyszer élünk, s akkor azt legalább élvezzük ki, lehetőlg úgy, hogy ne ártsunk másoknak. Vacsora után nyugovóra tértünk, ránk is fért, mert hát Debrecentől odáig, majd a túra, nem kevés fáradtsággal járt.
Reggel madárcsicsergés ébresztett, hamarabb, mint az beállított ébresztő. A kisház teraszán egy jó kávé, reggeli, majd hamar készen álltunk az aznapi kalandra. Ezen a napon a Csukás-hegység keleti oldalán futó gerincet szemeltem ki. A Piros-havas menedékházig jó minőségű, de keskeny aszfaltút vezet fel a főútvonalról. Az 1260 méteres tszf. magasságban lévő komplexum jó kiindulási pont, mivel a hegység központi részén található. Nagy parkoló, több vendéglátóhely, gondolom jó időben sokan látogatják a helyet. Most szerencsére felhős, változékony idő van. Sokakat elijeszt az ilyen idő. A kiszemelt célpont jó része is felhő paplanba bújt. A Piros-havasra jó kis meredek ösvény vezet fel. Többen is kisértek bennünket, hol előttünk, hol mögöttünk jöttek. Volt ki kerékpárt tolva igyekezett felfelé, hogy aztán leszáguldhasson. Nem kímélve senkit, aki esetleg útjába kerül. Azért jobb helyet is kereshettek volna maguknak, nem a túra ösvényt, melyen még az ugyan elborult, de még élő, útba eső faágakat is letördelték, nehogy le kelljen szállni a bringáról és átemelni. Szeretek én is biciklizni, nagyon jó dolog, de ez egy külön állatfaj, ezek a „kulacsosok”, kissé felsőbbrendűnek érzik magukat, mind a közúton, mind itt az erdőben. Hála Istennek hamar mögöttünk maradtak. A Piros-csúcsra már egyedül lépdelt kis csapatunk. A ránk telepedő ködben csak szembe jöttek néhányan, köszöntöttük, egymást, váltottunk egy-két szót, majd mindenki a saját útját folytatta. A Keresztútnál délre fordultunk, s egy fél óra múlva már a Gropșoarele 1883 méteres csúcsán álltunk. Köd volt, s nagy szél, néha még az eső is csapkodott, de mit nekünk a időjárási körülmény, ha ilyen helyen lehetünk. Annyira jól elbeszélgettünk, hogy rossz ösvényen indultam el, s a csúcsról a sziklák között levezető útra léptem. De legalább a sziklák között szép kilátást kaptunk, ahol engedték a felhők. Hamar észrevettem a tévedést, s vissza csúcsra, s ezután a jó irányba haladtunk tovább. Viszonylag hamar leértünk a törmelékes lejtőn a nyeregbe, ahol következett egy rövid láncos szakasz, ami igazából a láncok használata nélkül is könnyen kivitelezhető volt. Lentebb a Rézhíd (Podul de Aramă) nevű helyen már elkelt volna a segítség, de így is megoldottuk. Itt a Zăganu 1814 méteres szikla csúcsa alatt mielőtt átkeltünk a gerinc másik oldalára, letelepedünk és elköltöttük ebédünket, rövid pihenő után folytattuk lefelé vezető utunkat. Úgy voltam vele, hogy a térképen láttam egy kis esztenát, mely innen szűk két kilométerre van, s onnan megy lefelé a völgybe egy jelzetlen út, gondoltam, ha ezt megkapjuk nyerünk vele egy jót. Így is lett, a hangulatos réten egy kis esztena volt, visszatekintve látszottak a sziklák, szívesen eltöltenék itt egy pár napot. Mögötte kis keresés után meglett az elébb említett út, melyen leereszkedtünk a völgybe, ezzel nyertünk 2,5 km-t. Ami egy bő óra is lehetett. Igaz menetközben friss medvenyomokra leltünk, de már kezdjük megszokni s reménykedünk, hogy Őkelme jobban fél tőlünk, mint mi Ő tőle. Ez is egy elhibázott természetvédelmi döntés eredménye, hogy ennyi a medve. Kutatásaim szerint Erdélyben 2,5-3-szor annyi a medve, mint amit elbírna tartani a természet, több a 3-4 bocsos anyamedve. Ezek javarésze, Hargita, Maros, Kovászna és Brassó megyében található. Lehet itt előadni a „sötétzöld” teóriákat, a fotelból természetet védeni, hogy a medvéé az erdő, meg a fakivágásokat okolni, mely részben igaz is lehet. A faanyagra viszont nagy szükség van, bár az illegális fakitermelést most már nagyon szigorúan büntetik. Jönnek még azzal is, hogy ne menjen erdőbe az ember, zek, mind olyanok, akik túl gyávák ahhoz, hogy kilépjenek a komfortzónájukból. Ezek ne is jöjjenek az erdőbe, maradjanak csak az otthon és a nagyvárosok „biztonságába”, szennyébe. Bár a medve már az olyan helyekre is belátogat. Nem csak a falvakba, ahol éjjel már az udvari budiba kimenni is veszélyes lehet. Visszatérve a túrára, a pásztorszállástól egy negyven perc alatt leértünk a fentről már többször megpillantott tisztásra, annyira idilli volt, hogy engedélyeztem egy kis időt a pihenésre, ledőltünk a fűbe, hallgattuk a madarak csiripelését, a tücskök ciripelését. Élveztük a pillanatot, amit a természet adhat nekünk. De mivel egyszer minden jó véget ér, a pihenésnek is vége lett. Innen még egy bő óra a parkoló, a jelzett úton haladtunk felfelé a Piros-havas menedékház felé, többször visszapillantva a bejárt gerincre, mely java része még mindig felhőben volt. Visszaérve örömmel tapasztaltuk, hogy házisajtot árul egy öregember, vettünk tőle, ez biztos, hogy találkozott már tehénnel, mármint a sajt, vélhetően az öreg is. 😊 Jobb, mint a bolti, ez a nagybetűs SAJT! Ezt a felejthetetlen napot már csak egy jó kis vacsorával lehet megkoronázni. Visszamentünk a szállásra, beültünk az étterembe, ahol jól laktunk, mert hát fene megette a lelket, ha a testet nem tápláljuk. Beszélgettünk ott helyi magyarajkú emberekkel, még a pincér, aki minket kiszolgált is magyar volt. Mindent összevetve nagyon kellemes kis vendéglátóhely volt. Mivel közeledett a záróra, mi is nyugovóra tértünk. Volt mit kipihenni, nem kellett senkinek sem altatódalt dúdolni. Következő reggel ismét madárfüttyre ébredtem. Szokásos kávé, reggeli, majd összepakolás. Ilyenkor mindig fáj az ember szíve itt hagyni ezt a gyönyörű környéket, tudva, hogy a szürke hétköznapok következnek, de legalább feltöltődtünk, s a lelkünk megtelt csupa széppel, s a következő túráig csak kibírjuk valahogy. Nem akartunk hazarohanni, ezért még egy rövid programot beiktattunk a napba. Ez a Nagykő-hegységben lévő Hétlétrás-vízesés lett. Négyfaluból Alsó-Tömösre hajtottunk, ahol a faluból kiinduló út mellett leparkoltunk. Még senki nem volt a környéken sem. Elindultunk magányunkban, de cseppet sem magányosan. Szép tisztáson haladtunk keresztül a Sipoly-patak mentén. Kellemes séta a vízesés alatti házig, ahol a belépőt szedik. Senki nem volt még itt, jogkövető állampolgárként megvártuk a jegyszedőket. De nem is igen lehet bemenni a vízeséshez nyitvatartási időn kívül, mivel vasajtó védi azt. Tízkor volt a nyitási idő, meg is jöttek az ottani dolgozók, nem voltak fellelkesülve amit megláttak bennünket, eléggé közömbösek voltak, de nem is igazán akartunk barátkozni velük. Megvettük a belépőket, mely 20 lei volt, s útnak indultunk. A szurdok rövid a maga 160 méterével, melyben 60 méter szintkülönbséget kell leküzdeni. Hét vízesés van, melyeken létrákon lehet feljutni, erről kapta a nevét is. Igazán látványos, s szerencsére senki nem volt előttünk, így igazán élvezhettük a szépségét. Még bent a szurdokban, annak a végéhez közeledve egy kis madárkára lettem figyelmes, mely egy fán mutogatta magát, és vidáman énekelt, Hegyi billegető volt, a patakvölgyek sárgahasú énekese. A szurdok végénél két lehetőség volt, az egyik egy rövid úton visszamenni a házikóhoz, ahol a belépőt vettük, a másik pedig felkapaszkodott az északi oldalra, mi ezt választottuk, hogy rövid túránk során minél többet láthassunk. Felmásztunk a hegyoldalra a sűrű erdőben, majd hamarosan ismét választási lehetőségünk adódott, a vagy Medvék-szakadékán megyünk le, (itt korábban számos medve élt itt a túrizmus térnyeréséig a sziklaüregekben), ugyancsak a jegykiadó házhoz, vagy a kényelmesnek is mondható Drumul Familiar nevű úton, ahol a Medvék-szakadékának az egyik sziklacsúcsán lévő kilátót is érinthetjük. Nyilván a felső utat választottuk a kilátó pont reményében, s nem is csalódtunk. A kilátás is szép volt, a Brassó-polyanára, felettünk a Nagykő-havas sziklás széléra, s a Medvék-szakadékára. Ezt még tetézte a Törpe nőszirom, mely tömegesen virágzott. Előkerültek a hátizsákból az étkek és jót falatoztunk. Ilyen helyen esik igazán jól az étel. De sajnos eljött a búcsú ideje, mint amikor messzire utazunk a szerelmünktől, igen nehéz az elszakadás. Jó másfél óra alatt leértünk a parkolóban hagyott autónkhoz, ahol már jó sokan voltak. Hiába a hétköznap, kedvelt kirándulóhely, akár családoknak is. Nekünk szerencsénk volt, hogy elsők voltunk és az egész túrán alig találkoztunk emberrel. Hazafelé úton nem győztünk csodálkozni a hullámzó erdélyi tájon, most is gyönyörű, de milyen szép is lehetett még az előtt, hogy a települések ennyire kinőték magukat. Most, hogy már itthon ülök, gondolataim még mindig a Csukás tájain vándorolnak, abban a mesevilágban, ahonnan hazajönni nem igazán akar az ember. Bár már nem először voltam ott, de úgy gondolom, hogy aki egyszer látja, s fogékony rá, soha többé ne felejti, s visszavágyik!
Túra adatok: