Bakancs Társak Természetjáró Egyesület

Állok a kereszt alatt, a Pogány-havas 1351 méter magas csúcsán, s nézem a tájat és gondolataim pörögnek. Húsvét van, ez a kereszténység egyik legszentebb ünnepe. A Megváltó feltámadását ünnepli a Keresztény világ. Szemnek, szívnek gyönyörködtető, amit látok. Látom a Csiki-medencét, távolban a Gyergyóit, mindkettő felhő paplan alatt lapul, csak a környező hegyek látszanak ki. Ahogy nézek körbe látható a Persányi-Rika- hegység, a Csomád, a Hargita, a Görgényi-, a Gyergyói-havasok, a Hagymás, a Tarkő, a Nemere, a Tatros-völgye, meg még csak az Öreg Isten tudná felsorolni mennyi szépséges látnivalója a tájnak. A kalendárium hétfőt ír, húsvét hétfője. Az elmúlt napok eseményei pörögnek a szemem előtt. Pénteken történt érkezésünk, nagypénteken. Egész úton, hol hó, hol eső esett, ködös, nyálkás volt az időjárás. A Csiksomlyói kegytemplomnál álltunk meg legelőször is, voltam már itt korábban, de igazából nem néztem meg a környéket tüzetesebben. A kegytemplom a magyarság egyik legnagyobb zarándokhelye. A templom és a kolostor története a XV: századra vezethető vissza. Az ide telepedő ferences-rendi szerzetesek emelték a gótikus épületet, majd kőfallal vették körül a török támadások ellen, védelmet biztosítva a környéken lakóknak, de 1661-ben bejutott az oszmán erő és felkoncolta a védősereget, a lakosok jó részét pedig rabláncra fűzve, elhurcolta. 1804-ben már annyira szűkősnek bizonyult, hogy Konstantin Schmidt, egy új épületet tervezett neobarokk stílusban. Ezt végül is 1876-ban adták át. A templomban található talán a világ legnagyobb Mária kegyszobra a maga 227cm-es magasságával, melyet a XVI.században faragtak hársfából. Mária hármas koronát visel, fölötte 12 csillagból álló koszorú, jobb kezében királynői jogart, balban pedig a kisded Jézust tartja. A szobor, a legendák szerint a későbbi időkben több ízben jelezte a közelgő veszedelmet, arca ilyenkor elborult, szemei könnybe lábadtak. A templomból kisétálva a Somlyó-nyeregbe indultunk, ahol pünkösd ünnepén a zarándokok ezrei gyűlnek össze, hogy a Makovecz Imre által tervezett Hármashalom-oltáron tartsák meg a búcsú napján a szentmisét. Bevallom becsülettel még soha nem voltam a búcsúban, de nem is vágyakozom oda. Tudom, hogy összmagyarsági megmozdulás meg, hogy milyen nagyszerű, sokan mondják, de én utálom a tömeget. Elcsendesedni csak egyedül lehet. Ha tehetem nem is szívesen megyek olyan helyekre, ahol sokan vannak. A Nagy-Somlyó hegy oldalában a Misericordia felirat, ez könyörületességet, szánalmat jelent, ami szép dolog, de kíváncsi lennék, hogy ki volt az az ízlésficamos, aki kitalálta, hogy teljesen tájidegen, színes betűkkel írják ki. Tovább mentünk a Kis-Somlyó hegyre, ahol a Salvatore -kápolna áll. Ennek az keletkezésére két változat is, van, az egyik szerint az 1456-os nándorfehérvári diadal emlékére épült. A kápolna eredetéről egy másik hagyomány is fennmaradt, mely szerint, Szent István első magyar király építette 1002-ben, a Gyula fölött aratott győzelem emlékére. Ez történelmileg nem igazolható. Itt találkoztunk a Somlyó remetéjével, legalábbis így adta elő magát emberünk. Hallottam már egy-két remetéről, ez a faszi nem az a kategória. Beszélt annyit, tíz perc alatt, mint más két hét alatt. Inkább ilyen feltünési viszketegségben szenvedő figura, mintsem magányos remete. Bár mondott szép dolgokat a szeretet és az ölelés erejéről, de hírtelen sok volt. Szinte minden mondatát a „Nem osztom az észt” kifejezéssel zárta. Kicsit együgyűnek tűnt, de, mint ahogy mondani szokták „Boldogok a lelki szegények”. Nagy nehezen sikerült faképnél hagyni, gondoltuk hátha talál mást, akit idegesítsen, esetleg egy éhes ragadozót, vagy valami ilyesmit. Sajnos a környékről csak nagyon keveset láthattunk a ködös idő miatt, így visszatértünk a parkolóban hagyott autónkhoz és elindultunk a szállásunkra Gyimesbükkre. Egy kis beszélgetés után nyugovóra tértünk. Másnap, szombat reggel az Apa-havas volt a cél. Boros-patakán volt a kiinduló pontunk, eredetileg úgy terveztem, hogy mivel egész hosszan, mintegy hat kilométeren le van aszfaltozva az út, felmegyünk a végéig, s ott hagyjuk az kisbuszunkat. Mivel az elmúlt napokban egész szép mennyiségű hó leesett, nem mertük bevállalni az esetleges elakadást, inkább az egyik gazdától engedélyt kértük a portája előtt való parkoláshoz. Készségesen segített, mondta is, hogy Ő előző nap volt fent, egy darabig le van takarítva, de „fennebb” még nekik is gondot jelentett a megfordulás, személyautóval, nem, hogy nekünk a busszal. Beszélgettünk még vele egy rövidet az itteni életről, dolgokról, megkínált a frissen sütött kenyérből, majd elindultunk a célunk felé. A völgyben hosszan vezetett felfelé az út, egy darabig valóban fekete volt az út, majd havas. A büszkén álló fenyők ágait hó borította, az egész völgy, mesebeli volt. A medvenyom annyira nem, ami keresztezte az utunkat, de mivel a tulajdonosa vélhetően messze járt, vagy csak nem akart mutatkozni, el voltunk azzal is. Szerencsékre nagyjából le volt taposva egy autó által az út. Gondolom vadászok, erdészek járják a hegyet ilyenkor is, fentebb van is erdészház, na meg esztenák. Az erdős részből kiérve elfogyott előttünk az út, hóborított volt minden. Itt egy röviden taposni kellett a havat, de hamarosan rátaláltunk két motoros szán által hagyott nyomra. Ennyire még soha nem örültem az ilyen ördögi szerkezetnek meg. Követtük a nyomokat, hál’ Istennek a csúcsra mentek azok is. Jelentősen megkönnyítette a haladást, bár így is volt némi kényelmetlenség, néha beszakadt alattunk, és bizony sok helyütt térdig ért a fehér paplan. A felhők bár alacsonyan úsztak, engedtek láttatni valamit a tájból. Ahogy mentünk feljebb egyre többet. Az Apa-havas, bár nem a legnagyobb a környéken a maga 1329 méteres magasságával, de kiváló panorámát biztosít. Ott jártunkkor épp senki nem tartózkodott a csúcson, bár nem is igen járják túl sokan ebben az időben. A látvány a szívünkben az eledel, amit bekaptunk meg a gyomrunkban hagyott kellemes emléket. Mivel kissé hideg volt, hamar elindultunk lefelé ugyan azon az úton, ahol feljöttünk, ilyen hóban nem variál az ember, bár voltak nagyra törő terveim, hogy máshol megyünk le, de az időjárás keresztül húzta. Majd máskor, ha lesz még máskor. Visszafelé jelentősen hamarabb értünk, mint felfelé, de ez általában így van. A településen található Erdély egyetlen, gyimesi, csángó Skanzenje, de kapuja zárva volt. Így most ez kimaradt. Bementünk egy boltba vásárolni ezt-azt, a boltos kicsit értetlenkedve nézett, amikor mondták Neki barátaim, hogy az Apa-havason voltunk. Messze van az, mondta. Érdekes, hogy az, aki ott él, sokszor nem is megy fel a hegyre. Mi mer egyfolytában vágyakozunk az ilyes helyekre. A gazda sem volt otthon, így nem tudtam köszönetet mondani a parkolási lehetőségért. A túrán 19,5 km.-t mentünk és 450 méter volt a szintemelkedés. Mivel még volt időnk, s a csapatból néhányan nem voltak még az úgynevezett „Ezer éve határnál”, ezért elautóztunk odáig. Nagyon kevesen voltak szerencsére. Megnéztük a szépen felújított 30-as számú vasúti őrházat, amely a legkeletibb őrháza volt Magyarországnak. Bár a román történelem szerint csak megszállta az Osztrák-Magyar monarchia Erdélyt, akkoriban. Felmentünk a Rákóczi-vár romjainak hosszú, s meredek lépcsőjén, itt valami gyönyörű panorámában lehet része az emberfiának. Belátható az egyész Gyimesi-szoros. Itt védte 1944 augusztus végétől mintegy három hétig sokszoros orosz túlerővel szemben a határt, vitéz Sebő Ödön főhadnagy a magyar királyi 32. székely honvéd határvadász-zászlóalj parancsoka. Majd szeptember 16-án a viharos időben megkezdte a csapatai kivonását a Kovás-patakán keresztül Csíkszentdomonkosra, így mentve meg az életüket. Igazi hőstett, nem tudom vannak e még hasonló hősök, vagy csupán a nehéz idők szülnek ilyen kemény embereket? Az Tatros-folyó túloldalán a vámház romjai, valamint a felújított Kontumáci (vesztegzári) kápolna állnak. A vesztegzárat a középkorban dúló pestis járvány megfékezése miatt építettek, végig a határvonal mentén, aki be akart lépni az országba, egy bizonyos időt el kellett töltenie ott. Az épületek renoválásakor, a kápolna falán, a vakolatba vésve számos felirat napfényre került, melyeket a vesztegzárban idejüket töltő emberek készítettek a XIX. század első felében. Innen nagyon szép rálátás van a Gyimesi-szorosra, a Máv őrházra és a Rákóczi-vár romjaira. Ahogy nézegettük a múlt emlékeit, észre sem vettük, hogy milyen gyorsan telik az idő. visszasétáltunk a buszhoz és a szállásunkra hajtottunk és nyugovóra tértünk.

Harmadnapon, vasárnap, amikor Krisztus urunk is feltámadt, ragyogó napsütés fogadott mire felkeltünk. Ezen a napon egy kicsit magasabbra készültünk, célunk a Naskalat volt a hegység legmagasabb csúcsa, de a hóviszonyokat figyelembe véve, úgy gondoltam, hogyha a Kondra-keresztig felmegyünk, akkor hurrá! A Hidegségből a Határvadászok útján, ahol vitéz Sebő Ödön is kivezette a csapatát, Kovas patakán keresztül indultunk fel. Egy közeli vendéglátóhelynél parkoltunk le, úgy gondoltuk, hogy ha lejövünk egy meleg levesre és puliszkára beülünk. Egyre jobban tárult ki a táj, ahogy emelkedtünk. Ragyogott a nap felettünk, a havas hegyoldalak nagyszerű látványt nyújtottak. Itt is kaptunk egy terepjáró nyomot, de sajnos a meredekebb szakaszon nem ment fel Ő sem. Itt ember nem igen járt, ősz óta. Ahogy poroszkáltunk a hóban itt is egy medvenyom keresztezte utunkat. De a tulajdonosa ennek is messze járhatott. Nem is tulajdonítottunk neki nagyjelentőséget. A szállásadónk szerint nincs olyan sok maci a környéken, mint például Csíkban. Bár, ha igazán belegondolunk még egy is sok belőle, ha egy időbe vagyunk egy helyen. Egyre meredekebben mentünk, a hó sokhelyen térd felett ért. Sűrűn megállva haladtunk, de azért haladtunk, gondoltam fentebb, ahol a szél szabadabban szárnyal nem lesz ennyi hó. Hamarosan kiértünk egy tisztásra, itt már magasabban voltunk, mint az előzőnap legmagasabb pontja. Volt, ahol valóban csak minimális volt a hó vastagság, s volt olyan is, hogy a füvön jártunk. De sok helyen ismét térdig süppedtünk. A gerinc oldalában haladtunk, már a Kondra-kereszttől 2-300 méterre járhattunk, meredek hegyoldalon, keresztben, amikor olyan szakaszhoz érkeztünk, ahol a hó alatt jég volt, épp kigondoltam, hogy inkább visszafordulunk és máshogy próbálkozunk a feljutással, amikor kicsúsztam. Mivel a hó víztartalma nagy volt, csak 10-15 métert, de elég volt visszakapaszkodni. Közben majd, csak egy időben a társunk is hasonlóan járt, csak nem csúszott ennyit. Visszafordultunk, 100-150 méter múlva biztonságosan fel tudtunk kapaszkodni a fent haladó kék jelzésű turistaútra, s innen már csak pár perc és a Kondra keresztnél voltunk. A kereszt egy itt, állítólag birtokvitában meggyilkolt pásztornak állít emléket. Ezt a keresztet 2020-ban újították fel. A fakereszt helyét egy kőből rakott váltotta fel. Az égen úszott néhány sötét felhő, melyből még valami daraféle is hullott. Szinte teljes szélcsend volt, de mivel a csapatban volt, aki nem akart tovább menni, így lefújtuk, a kb. még egy órányi járásra lévő Naskalat csúcsot. Így is szép volt, láttuk az előző napi csúcsot, s még rengeteg látnivalót. Hullámzó hegycsúcsokat, havas heghátakat, sötét völgyeket. Az egész egy csoda, ezzel a szépséggel betelni nem lehet, akár több napot is eltölthetnénk itt, akkor sem unnánk meg. Sajnos nem úgy készültünk, hogy itt éjszakázzunk még egy napot sem, nemhogy többet, így szedtük a sátorfánkat és elindultunk visszafelé a kitaposott útvonalon. Lefelé már lényegesen jobban haladtunk, hisz már nem kellett keresgélni a lépést, csak menni a nyomokban. Le érve szomorúan tapasztaltunk, hogy az étterem zárva volt, na de sebaj, van másik. Felhívtam az egyik előre kiszemeltet, nem vették fel, gondoltuk arra kanyarodunk, hátha csak nincs kedvük telefonálni, de ez is zárva volt. Helyi fiataloktól kértünk segítséget, hogy hová is kellene menni enni, mert egy meleg étel igencsak jól esne. Ajánlottak is egy viszonylag újkeletű vendéglátóhelyet, ahová beültünk enni. Valószínűleg bennem lehet a hiba, vagy túl nagyok az elvárásaim. Az, hogy egy jó kis juhtúrós puliszkát töpörtyűvel nem lehet kapni, azon még túl tettem magam, dehogy a csorba, ami tudom, hogy többféle van, mivel már ettünk jó pár helyen, úgy tele volt b…va káposztával, hogy még egy káposztaleves is megirigyelhetné tőle. Ez még önmagába nem is lenne baj, ha legalább feltüntették volna a főbb összetevőket, mint sok helyen. Sajnos én és az előbb említett zöldség egy ideje nem vagyunk barátok. Így némi „csorba” esett a napon, de sebaj, kiheverem. A szállásra érve valahogy hamar elcsendesedett a brigád, gondolom kivette az erőt a hótaposás, pedig szinte végig én voltam elől. A táv körülbelül 12-13 km volt a, meredek, szűk völgyben „Manual” a gps. nem mért pontosan, a szintemelkedés pedig megközelítőleg 700 méter. Negyedik napon, hétfő reggelén korábban keltünk, a hölgyeket férfiemberhez illően locsolással köszöntöttük, el ne hervadjanak. Verset mondtunk, öntöztünk, majd bezsebeltük a hímes tojást! A szállásadóval még beszélgettünk, kíváncsiak voltunk, hogy milyen az élet, mivel addig nem sokat találkoztunk. Foglalkozására való tekintettel volt rálátása a jószág tartásra és elmondta, hogy 5-6 év alatt töredékére esett vissza a jószágállomány. Nem éri meg foglalkozni vele. Sajnos nagyon rossz irányba tart az élet vonala, előbb-utóbb munkalehetőség hiján elnéptelenednek a falvak. Oda lesz a varázsa a környéknek, s majd jönnek olyan tájidegen egyének, akik nem tisztelnek semmiféle hagyományt és kultúrát, s a teljes pusztulásba viszik a környéket. Ezeket a gondolatokat hátra hagytuk, hiszen húsvét van, ünnep. A Gyimesi-hágónál megálltunk, úgy gondoltam méltó befejezése a több napos túrának egy rövid levezető „séta”. A Pogány-havas a Hágótól oda-vissza 4 km. és mintegy 190 méter szintemelkedést foglal magában. Mentünk felfelé a hóban, szépen sorban, előző nap jártak errefelé, így nem kellett törni a havat. Emelkedtünk felfelé és egyre jobban tárult ki előttünk a táj. Szívtuk magunkba a pozitív energiákat, amit e vidék adhat. Ez a csúcs, ezen a szakaszon a legmagasabb, az 1351 méteres magasságával. A csúcsán két kereszt egymástól mintegy 70 méter távolságban. Minkét helyről bámulatos a kilátás. Én csak állok az egyik alatt és bámulom a tájat, felettünk ragyog a nap, felhő csak pont annyi, amennyi kell. A Csiki-medence még mindig ködben, de egyre jobban oszlik. Amikor jöttünk nagypénteken még az egész ködös, borús, havas idő, most pedig hétfő van és ragyog a nap. Fejemben cikáznak a gondolatok, rakom össze az elmúlt nap eseményeit, majd a hazaútról elmélkedem. Délelőtt 10 óra van, közben megkondulnak harangok. Misére hívják a híveket, hirdetve, hogy feltámadott a Megváltó! S, hogy bizony Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!