2023.10.07.
Az öreg Szirti sas tágra nyílt szemmel figyelte lépteink, ahogy emelkedtünk felfelé a várhegyen a fenyőerdőben. Majd ahogy kibukkant fejünk a fák közül méltóságteljesen alábukott a hajdan szebb napokat élt vár omladékának a fokáról. Nekünk eszünkbe sem jutna bántani Őt, de ezt nem tudhatja. Sok mindent láttot már, évszázadok óta itt él családja, túl sokat látott már, ahhoz, hogy megbízzon az emberben. Látott örömöt, boldogságot, szerelmet, de látott háborúságot, becstelenséget, vért és halált. Ez az Ő otthona is, a hegyek, az erdők, a sziklák, a hatalmas tág tér, itt született, ragaszkodik hozzá. Ezt szereti, de az embert, azt nem tudta megszeretni, s talán már nem is fogja, de nem is tanácsos barátkozni olyannal, aki az életét tönkreteszi. Itt élt már akkor is amikor e dicső vár épült, látta fénykorát ahogy az őrség vigyázott a Lengyelországba vezető útra, látta amikor többször is gazdát cserélt az erősség és azt is, amikor a Habsburgok leromboltatták. Átélte a történelem viharait, ami ezen a véráztatta tájon végig sepert. Széttárta hatalmas szárnyait és elrepült, nem várta meg, hogy mit akarunk. Bántani, azt nem, eszünkbe sem jutna, ha csak tehetjük, nem bántunk senkit és semmit. A tetőn hűvös őszi szél fújt, de lent a völgyben még zöldek és kövérek a legelők. Sok eső volt idén. A fák se öltötték még fel őszi színes ruhájukat, de jön egy-két fagyos hajnal és átvedlenek. Mindig is vonzottak a várak, különösen az ilyen romvárak, megvan a maga romantikája az ilyen düledéknek. A vár a Keleti-Beszkidekhez tartozó Csergő-hegyég déli lábánál Eperjestől észak-nyugatra emelkedik Tarkő (Kamenica) település felé. A várat feltehetően II. Rikkalf, a Tarkői és a Berzeviczy család őse építette a XIII. században, a 725 méter magas kopasz mészkő szirt tetején, talán innen ered a neve is, Tarkő. Talán kicsit hosszúra is nyújtottuk bambulást, de annyira szép volt a táj, hogy egyszerűen nem lehet betelni vele, szívesen eltöltene itt az ember akár egy-két éjszakát is, sátorral, vagy csak úgy bivakolva. Búcsút intettünk a múlt eme jeles képviselőjének és az északi irányt követve indultunk el a sűrű erdőbe, mely belülről már nem is volt olyan sötét. Útközben több gombászó emberrel is találkoztunk, van bőven eme nemes étkezni valóból errefelé.
Utunk a Sólyom-szikla (Sokolia Skala) felé vezetett az erdőben egy erdészeti úton, ami bő fél óra múlva egy ösvénnyé alakult a sűrűben. Vélhetően valami frissen kialakított ösvény lehetett, utólag nézve a térképet egy rövidítést csináltak, eltéveszteni nem lehet, habár sem a gps, sem a papír térképen nincs rajta, viszont a bejáratánál egy tábla és szinte minden második fán egy narancssárga nyíl van. Ezeket követtük. Észre sem vettük milyen hamar odaértünk a sziklához vezető ösvényhez. Ez szinte természetellenesen a völgy felé magasodó sziklaalakzat egy ablakot rejt, ahonnan szép rálátást kaphatunk a Lipiansky-patak völgyére. Először itt gondoltam egy ebédet elkölteni a hozottból, de inkább arra jutottunk, hogy mivel lent a szikla lábánál van egy kialakított pihenő, ott jobb lesz. Így is történt, leereszkedtünk a meredek hegyoldalon és megpihentünk. Van itt esőbeálló, tűzrakó, padok minden, ami egy kis pihenéshez szükséges. Miután csillapítottuk az étvágyunkat tova indultunk. Egy aszfaltozott út visz kifelé a völgyből egy autósnak álltunk félre, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy mutogat előre felé a sofőr, valami erdész féle lehetett a ruhájából és a terepjárójából ítélve. Oda néztünk mit mutogat, egy Keresztes vipera tekergőzött át az úton, majd emberünk szépen ráhajtott. Eszébe sem volt lassítani, szépen ráhajtott, majd elhúzott. Szerencsétlen kígyó meg össze-vissza kanyargózva próbált lemenekülni az útról, nyilván megsérült. Nem tudom mi járhatott abban a kis, pont agyában emberünknek, hogy ilyen módon cselekedett, de szívesen megjelöltem volna a homlokát egy bakancsom talpa mintázatával. Majd, hogy fokozzuk, kicsit távolabb meg autókból hajigálták az építési törmeléket az árokba, mondjuk itt volt már bőven, nem tudni legális-e, de, hogy ocsmány, az biztos. Szerintem elég is lenne a rossz élményekből mára. Hála Istennek az elébb látottakat kicsit feledtette a táj, a zöld rét, az Őszi kikerics és a fűből kiemelkedő mészkősziklák. Az egyik ilyenre felmásztunk és megpihentünk rajta, ennek a neve az Alvó szerzetes, ez egy hatalmas fekvő emberre emlékeztet bizonyos szögből nézve. Ha valaki nem szeret túrázni, annak se kell lemondani a hely szépségéről, hisz a közútról könnyen megközelíthető. Akár merre nézünk csodálatos hullámzó táj tárul az ember szeme elé, itt is ücsörögtünk egy keveset, egy olyan túravezetői tíz percet, ami lehet öt is, de akár fél óra is. Igazából nem mértem az időt, pereg az magától is, majd elindultunk Kamenica felé, ahol a kisbuszunk parkolt. Szinte végig a szemünk előtt volt a Tarkői-várhegy, szememmel fürkésztem, hátha meglátom a távolban a hatalmas sasmadarat, de nem leltem, ki tudja merre járhatott. Talán egy békésebb világban.
Túratáv: 14 km.
Szintemelkedés: 570 m.