Bakancs Társak Természetjáró Egyesület

Az őszi szél zabolátlanul szaladt végig a Tölgyesi-szoroson, de hát most már mehet, nincs senki és semmi, ami megállítaná. Nincsenek határőrök, nincsen határsorompó, határ sincs már, azt is arrébb tolták nyugatra vagy 400 kilométerrel kapzsi és gonosz kezek. Már csak egy kereszt áll itt, de azon is román zászló lobog. Más már a hivatalosnyelv és más a közigazgatás, de a szívünkben Erdély mindig is magyar marad, hisz a magyar vér áztatta eme megszentelt földet évszázadokon keresztül és az ősök szelleme mindig ezen a tájon fog bolyongani. Minket sem állíthat meg semmi, haladunk kis buszunkkal a Magyar Királysággal szomszédos történelmi Moldvába, igaz épp csak a szélébe. Bár már azt se úgy hívják, ma már ez+ is Románia. Itt a határ mentén van egy gyönyörű hegység, melyet Moldva Olümposzának is neveznek. A Kárpátok vonulatához tartozik ezért mi ezt is a magunkénak valljuk. Ez a Csalhó-hegység (Masivul Ceahlău), anyagát tekintve rokon a Csukás és Bucsecs-hegységgel, kréta időszaki konglomerátum mely helyenként elérheti az ezer méter vastagságot is, homokkő és foltokban mészkő. Alapterülete nem nagy, körülbelül 300 km2, nagyon jól elkülönül a szomszédos hegységektől nem csak magasságával, hanem látványos formavilágával is. A formás sziklákhoz rengeteg monda is fűződik, ezért is a románok kultikus hegye. Lábánál észak és kelet felől a Békási-víztározó öleli körül a hegységet, délről a Békás-patak, nyugatról pedig a Beszterce-folyó és a Bistra-patak. Darnó (Durău) községnél hagytuk magára a főutat, és egy a hegység alsóbb régióját átszelő úton folytattuk utunkat. Az őszi erdő ragyogó színpompával kápráztatott el bennünket. Talán ilyenkor a legszebb az erdő, bár tudjuk, hogy hamarosan eldobják a fák leveleiket és fehér hó borít majd mindent, de aztán tavasszal eljő a megújhodás és a nap új életet lehel a tájba. De most még zöld, sárga, vörös, barna és ezek különböző árnyalatai, egy vidám festő sem festhetne szebbet. Egy kis parkolóban álltunk meg az út mentén, hogy innen hódítsuk meg a hegység egyik legmagasabb csúcsát az 1904 méter magas Tókát (Toaca). Ösvényünk meredeken emelkedett, mely a kék háromszög jelzést viselte magán. Ragyogó, de szeles időnk volt, bár a szél itt az erdőben nem zavart, csak a fák csúcsait tépte a légmozgás. Nem sok emberrel találkoztunk, élveztük az erdő adta csendet és szépséget. Haladtunk szépen felfelé, néha meg-meg álltunk, hisz a levegő elfogy az embernél is, nem csak a táj lélegzet elállító, de az emelkedő is. Útközben több formás sziklával is találkoztunk, az egyik a Stanca Dochiei, ennek több legendája is van, de valahogy mindek aza vége, hogy egy nő megfagy és kővé változik. Bár magának a sziklának semmi emberi formája nincs, de ez ne gátoljon meg senkit abban, hogy elhiggye valamelyiket. Ezeket most nem részletezem, hisz akkor igencsak hamar megtelne egy lap velük. Már korábban kinéztem a térképen egy rövidítést, mellyel időt nyerhetünk. Közel 1600 méteres magasságban a jelzett útból egy ösvény visz fel a Tóka alá, használja más is, hiszen jól ki van taposva, de még sajnos szemét is akad. A meteorológiai állomás alsó épületénél értünk vissza a jelzet útra, s ezzel nyertünk legalább fél órát. Innen már csak egy kőhajításnyira van a Tókára felvezető lépcső, melynek 519 foka van. Amikor néhány éve itt voltam, akkor még nem volt így modernizálva a hegy, jobb is volt. A csúcson is meteorológiai állomás található. Most rengetegen tartózkodtak itt, többségük még talán életében nem járt hegyen. A lépcső alatt tele szeméttel, elszomorító látvány. Biztos, hogy veszélyesebb és technikásabb volt annak idején a törmelékes ösvény, de legalább egy részét kiszűrte ezeknek az egyedeknek. Felmásztunk mi is, már felfelé menet rengeteg ismerős csúcsot fedezett fel szemem a környező hegységekben. Felérve orkán erejű szél fogadott, de jobban zavart a tömeg. Próbáltam nem tudomást venni róluk, többé-kevésbé sikerült is. A távolban, dél-nyugat felé a Hagymás-hegység korábban bejárt csúcsait fedeztem fel, a Vit-havast, a Likast, az Ecsém-tetőt, Egyeskőt, Nagy-Hagymást, távolabb a Hargita masszívuma emelkedett a látóhatár felé, északabbra a Görgényi, a Kelemen-havasok. Keletre a Békási-víztározó tükröződött, mögötte az Esztenácska-hegység, délre a Tarkő és még csak a Jó isten tudná felsorolni, hogy milyen hegyeket láttunk. De, hogy közelebbre is nézzünk, a Csalhó sziklatornyai és a Nagy-Aklos is megmutatta magát. Leültünk egy viszonylag szélcsendes helyre, kicsit pihenni, majd miután kifújtuk magunkat útnak indultunk vissza lefelé a lépcsőn. Sűrű törpefenyvesben vezet az ösvény a Dochia-menedékház felé. Találtunk egy kilátó pontot egy szikla tetején, melyről bámészkodtunk egy kicsit, majd a szomszédságában egy kis tisztáson letelepedtünk. Ez szélcsendes és ember mentes hely volt. Még szunyókáltam is egy rövidet. Nagyon jól esett pocolni a földön és pihenni, hisz hosszú volt az út idáig, beleszámolva az utazást is. Talán húsz percet pihenhettünk, majd indulót fújtam. A menedékház mellett lefelé vettük az irányt. Meredeken ereszkedtünk lefelé. Itt is több érdekes szikla mellett mentünk el. Volt, ahol pihentünk egy kicsit, majd tova indultunk. Jó két óra alatt értünk vissza a járművünkhöz. Fáradtan estünk be az autóba, majd Békás település felé vettük az irányt, ahol előbb a szállásra mentünk átvenni a kulcsot, majd egy éttermet kerestünk, hisz jól esik ilyenkor a meleg étek. Jól lakva érkeztük vissza a szállásra, ahol berendezkedtünk, megtisztálkodtunk, nem igazán kellett altatni senkit, még a medve riasztás sem izgatott különösen senkit melyet a szolgáltató küldött a telefonokra, mivel a környéken bóklászott egy barnabundás.

Szép reggelre ébredtünk, bár mindig szép, ha az ember hegyektől körül ölelve ébred. Szedelőzködés után elindultunk az az napra tervezett túrára. A Izvoru Muntelui panziónál van a Csalhó nemzeti park hivatalos bejárata, itt azonnal meg is állított egy srác, mondván, hogy fizetni kell a belépésért 10 Lei-t, érdekes előző nap senki nem jött oda, tehát csak az fizet, aki itt parkol le. Egyébként semmi probléma nincs a belépővel, mivel karban kell tartani a területet, csak azt furcsállom, hogy annyi lehetőség van a parkolásra és behajtásra és talán csak egy-két helyen szedik a belépődíjat. Befizettük, majd elindultunk az erdőbe a piros háromszög jelzésen. Hol meredeken, hol lankásabban emelkedett az út a sűrűben. Volt, hogy feltámadt a szél, s bár mi védettek voltunk, de az ősz vámszedője leszedte a sápot. Sűrűn hullottak ránk a falevelek. Csak úgy zúgott a szél, tépte a fákat. A korábbi napokban is igen nagy szél lehetett, melyet a rengeteg kidőlt, igencsak termetes fa, bizonyított. A Picioru Maicilor (Anyócák tisztása) után csatlakozott hozzánk a kék kereszt jelzés és így már együtt mentünk fel a Nagy-Aklos alá, közben több látványos szikla mellett haladtunk el, különösen érdekes volt a Clăile lui Miron (Miron boglyái) szikla csoport. Tágult a körülöttünk lévő táj is, egyre többet láttunk és messzebbre. Itt fent jobban szerte láthattunk, hisz a gyalogfenyves és gyephavas világába értünk, magasabb fák csak elvétve, nem volt mi a takarja a kilátást. A Nagy-Aklost (Ocolașul Mare), mely a hegység legmagasabb csúcsa a maga 1907 méterével az ösvény keleti oldalról kerüli meg, kissé aláereszkedve. Sajnos felmenni nem lehet, mivel különleges növényvilágnak ad otthont, s ezért szigorúan védett, akár rendőrségi feljelentés is lehet a vége egy-egy hívatlan látogatásnak. Van az interneten egy-két bejegyzés, hogy néha oda „téved” valaki, de hát mindig akad egy-két renitens, akiknek ne mondja meg más, hogy mit tehetnek és mit nem. Én tudom mit kellene tenni az ilyenekkel, na meg a szemetelőkkel, merthogy az is van bőven. A csúcs oldalában látványos sziklaleszakadás halad végig, alatta sűrű fenyves és veszélyes helyek, ahol, ezt tábla is jelzi, bizony potyoghat a fejünkre kő. A Jgheabul Urșilor (Medve vályú) -n keresztül egy sátorozó helyhez értünk, ahol 15 Lei-ért lehet sátrazni, nyilván ezt most kihagyjuk, csak egy kicsit megpihentünk. Innen már hamar el lehet érni a Dokia menedékházat, ahol leültünk az asztalokhoz. Megebédeltünk a hátizsákból, majd az épület hata mögött, attól mintegy háromszáz méterre lévő kolostorhoz mentünk. Az épületet 1992-1993 között építették, és az Urunk színeváltozása jegyében szentelték fel. Minden évben, augusztus 6-án ünneplik a Csalhó-hegység napját, ilyenkor hatalmas tömeg gyűlik itt össze, hogy részt vegyenek a liturgián. Most csak egy-két kallódó lélek volt itt rajtunk kívül. Szóba elegyedtünk egy szerzetessel is, legalábbis annak gondoltuk, de túl sokat végül is nem tudtunk meg. Kicsit még nézelődtünk, majd elindultunk visszafelé a menedékházhoz. Innen meredeken ereszkedtünk le, ugyan ott, ahol előző nap. Találkoztunk egy magyarajkú csapattal, akik felfelé mentek, csodálkoztam is rajtuk, mert látszott, hogy hegyet eddig csak a tv-ben láthattak. Sem megfelelő ruha nem volt rajtuk, de még a rohamosan közeledő sötétséget sem vették figyelembe. Folyamatosan haladtunk lefelé, néha megálltunk egy pillanatra. Lefelé haladtunkban már közel az úthoz motorok hangjára lettem figyelmes. Nagyon haragszok rájuk, már többször volt módomban hallgatni ezeket a vackokat, amikor kint vagyunk a természetbe, kiülünk egy-egy csúcsra, a természet hangját hallgatni, erre ezeket az idióta emberszabású gyökerek által keltett zajt kell hallgatnunk. Menjenek a versenypályára, ott bőgessék ezeket az sza…kat! Tudom ezzel a gondolattal nem vagyok népszerű, de mindennek meg van a helye! Miután leértünk az autónkhoz, szépen lassan elindultunk Békásba az előző este felfedezett pizzériába. Menetközben egy sajnálatos baleseti helyszín mellett mentünk el, egy motoros beleszállt egy a parkolóból kikanyarodó autó oldalába. Ki tudja talán pont azok közül való, akiket gondolatban szidtam előtte. Nem ezt a sorsot érdemelte, a roncsokat nézve biztos, hogy nagy sebesség volt a felelős, plusz egy kanyar, amitől az autós nem is láthatta, hogy jön a motoros. Visszafelé a szállásra már csak az olajfolt és gyertyák, mécsesek emlékeztettek az eseményre. A szállásunkra térve hamar elszenderedtünk, ez a nap is látványos és tartalmas volt. Reggel kicsit rosszabb volt a kedvünk, hiszen hazafelé kellett indulnunk. Úgy döntöttünk közhangúan, hogy kirándulósra vesszük a figurát. Úgy terveztem, hogy a Békási-víztározó mellett fogunk végig autózni, s megállunk néhány helyen fotózni. A tavat az 1960-as években a Beszterce-folyó felduzzasztásával alakították ki. Főként rabokat és politikai foglyokat dolgoztatva. Akkoriban ez volt Románia legnagyobb tava. Hossza mintegy 36 km., mélysége eléri a 90 métert is. Partjáról több falut is el kellett költöztetni magasabb helyre. A gát 430 méter hosszú és 127 méter magas. A vízierőmű 220 MV. teljesítményű. Mentünk a tó körül az úton autónkkal, bámultuk a csodálatos színeket melyeket az ősz alkotott. Többször megálltunk, hogy jobban szemügyre vehessük a tájat. Volt, ahol a szinte az egész Csalhó-hegység látszódott a tó felett. Nem győztünk ámuldozni, annyira szép volt, mint valami festmény. S mi csak csendben álltunk az út korlátjánál néztük a ragyogó színeket, a hegyeket, a vizet, nem szóltunk, csak néztünk csodálattal és áhítattal a szívünkben, s legbelül tudtuk, hogy ide még vissza kell térnünk.
Túra adatok

1.nap: táv: 12 km. szintemelkedés: 1050 m

2.nap: táv: 14 km. szintemelkedés: 1150 m.