2023.01.21.
Január vége felé haladunk az időben, javában tél. Ehhez képest napok óta szakad az eső, már lassan bárka ácsolásra adja a fejét a hozzáértő ember, mert a világ vize itt van a nyakunkban, illetve a lábunk alatt. A híradásokból tudjuk, hogy a hegyekben már hull a hó is, bár fagypont alá nem nagyon süllyed a hőmérséklet. Nagyon vágyunk már egy kis igazi téli túrára, most lenne az ideje. El is indultunk a Felvidékre, annak is a déli részére, ahol a sűrű Korponai erdők mélyén távol a főbb utaktól és lakott vidékektől egy vadregényes tájon Csábrág várának a maradványai várják a szebb jövőt. A 75-ös úton kb. 480 méter tengerszint feletti magasságban a Magasmajtényi leágazástól mintegy 200méterre nyugatra álltunk mag csapatszállító járművünkkel, itt egy aszfaltút visz be az erdőbe, de le van zárva a közforgalom elől. A hótól nem nagyon látszott az út széle, azért nagyjából kitapogattuk, s leparkoltunk, korábban a térképen nézegettem ezt a helyet, mivel parkolót jelöl. Nem igazán látszott annak, de bíztam benne, hogy nem lesz baj. A nagyjából 10-15 centi vastag hótakaró és a fák ágaira ráhullott hó, különös szépséget adott a környéknek. Beöltözés után belevetettük magunkat a varázslatos, téli erdőbe. Nem járt előttünk senki. Csend, nyugalom honolt a fák között, élveztük a természet szépségét, igen erre vágytunk, csendre, nyugalomra, hóra, barátokra. Az út szinte végig lejtett a várhegyig, majd, nyeregben kissé magasabban, feltűnt előttünk Csábrág várának a még így is fenséges romja. A várat vélhetően Károly Róbert építette a bányavárosokba vezető utak védelmére, Csák Máté halála után. A vár többször cserélt gazdát története során. Katonai szerepe az 1700-as években megszűnt, az uralkodóhoz mindig hű Koháry grófok birtokolták a legtovább. Koháry György 1812-ben felgyújttatta és a közelben lévő Szentantalba tette át a család végleg a székhelyét. Egy másik vár is állott hajdanán a környéken, dél-keleti irányban úgy 3 kilométerre a Litva-patak mentén. Ez volt Csábrág elődje, Litva vára, merthogy Csábrág a XV. században kapta a Csábrág nevet, előtte Litva volt az is. A történészek sokszor keverik a két vár történetét. A kettőt viszont soha nem lakták egyszerre, a korábbi Litva (másik nevén Haradnok) romba dőlése és elhagyása után épült az új Litva, a későbbi Csábrág.
A várban rajtunk kívül nem volt más nézelődő. Számomra mindig érdekesek a romos várak, sokszor elgondolkoztam rajta, hogy jobb-e újjáépíteni a romot, vagy hagyni a sorsára. Arra jutottam most is, hogy jobb egy állagmegóvást készíteni az erősségen, hiszen sok vár, melyet újra építenek, nem fogja visszaadni a korai nagyságát. Általában csak találgatások vannak a korai kinézetükről és már láttam nem egy várat, ami a rekonstrukció után siralmas képet mutatott! Jól van ez így, vigyázni kell rá, konzerválni, hogy jobban ne romoljon, esetlegesen egy-két helyen kipofozni. Van így egy kis romantikája az egésznek. De ez csak az én véleményem, ami a nagyoknál nem sokat számít. Nézelődtünk egy jó órát, falatoztunk a hátizsákokból, majd leereszkedtünk a vár alatt lévő az egykori Csábrágváralja romjai közé. A falut a 60-as években néptelenedett el végleg, a házak leromlottak, összedőltek. Egyedül a Koháry-kápolna áll még a régi épületek közül, meg két nyaraló, melyek közül az egyik magánkézben a másik a községé. Sajnos a kápolnából minden mozdíthatót elvittek a „szorgos” kezek, s talán ugyan ezek a kezek firkálták tele a falakat, sok idióta bejegyzéssel, szlovák és magyar nyelven. Megnéztük még a falu temetőjét, az itt nyugvókra talán már senki sem emlékszik, de azért mi fejet hajtottunk a holtak emléke előtt. A faluhely mellett rohant, a megáradt Litva-patak, egy darabig ezt követtük, majd egy erdészeti úton neki indultunk a hegynek, hogy visszatérjünk az autóhoz. Egy jó 100 méter emelkedés után ismét havat tapostunk, egy tisztáson egy muflon tetemet találtunk, csontjáról már lefosztották a húst a ragadozók. Hogy hogyan került oda rejtély, lelőtte az ember, levadászta egy ragadozó, betegség miatt hullott el, nem is érdekes. Már csak a múlt, egy jó vacsora emléke a farkasnak, a rókának, vagy ki tudja minek. A muflont egyébként a XIX. században telepítették be Közép-Európába Korzika és Szardínia szigetéről. Növényevő, de a betelepítésével melléfogtak, sok kárt okoz, mint megannyi faj, ami nem a természetes élőhelyén él. Sajnálhatnánk is a muflont, hogy elpusztult, de mivel kártékony is és a ragadozónak is jól kell laknia, kicsinyei is lehetnek, így csak nyugtázzuk az elmúlását. A ragadozó nem tudja, hogy Ő ragadozó, csak éli életét, amit a természet szab neki, eszik, szaporodik. Nem foglalkozik mindenféle divatirányzattal, húst eszik, nem növényt, tudja, hogy neki mi a jó. Szaporodik a saját fajtájával és abban is az ellenkező neművel. Mert ez az élet rendje, azt nem lehet elcsalni büntetlenül! Ezzel a továbbszőtt gondolattal hagytuk ott a tetemet, majd tapostuk tovább a havat az erdőben. Egy elhagyatott tanya mellett a tisztáson mufloncsapat riadt meg, elszaladtak, pedig mi nem bántanánk Őket. Nekünk nem táplálék, bár, ha úgy adódna, nem sokat gondolkoznánk. A tisztás túlsó fele már az útra szaladt rá. Itt még volt némi kilátásunk a környező hófehér hegyekre, s fájó szívvel elbúcsúztunk a tájtól. Itt már a 75-ős főúton voltunk, melyen még másfél kilométert kellett megtenni a járművekhez, nem nagy forgalmú, így nem okozott különös gondot. Az autókhoz visszatérve levertük magunkról az út havát és boldogan ültünk be a kocsiba. Boldogok voltunk, mert szép volt a táj, boldogok voltunk, mert egy eddig számunkra ismeretlen várat láthattunk, boldogok voltunk, mert kitisztult az agyunk a mindennapok nyűgjétől és végül boldogok voltunk, mert jó társasággal töltöttük a napot! Túra adatok: Táv: 13,5 km. Szintemelkedés: 350 m.