2023.04.22
A lágy tavaszi szellő vígan fújdogált az öreg romok között. Ő lehetett vidám, de ki tudja mennyire voltak azok, akik annak idején e falak között élték életüket. A múlt idők talányai mindig is vonzottak, hogy éltek, s haltak eleink. A középkorban háborúk, betegségek és az rossz életkörülmények, ritkították a népet, de azért akkor is lehettek vidám időszakok. A Bujáki-vár az azonos nevű település határában, észak-nyugatra, egy 300 méter magas hegy csúcsán árválkodik erdőkkel körülvéve. A természet már feléledt téli álmából, a lombhullató fák üde zöld levelet bontanak, virágok ezrei bújnak ki a föld alól, madárkák százai csivitelnek, versenyt énekelve, ki-ki a maga dallamán. Új élet sarjad mindenfelé, csak a vár falai haladnak a romlás felé, szinte visszafordíthatatlanul. Valamikor a XIII. században épülhetett, a környékbeli bányák védelmére. Evlia Cselebi török utazó és történetíró így ír a várról: "A várban 300 szűk ház van. Egyetlen temploma az uralkodó nevéről elnevezett dzsámi lett. Vára az ég csúcsáig felnyúló meredek sziklán álló erős kicsiny vár. Egyetlen oldalról sincs magaslat körülötte. Van mély börtöne, melybe kötélen kell leereszkedni. A régi időkben ez ozmani kézen volt, mert a dzsámi oltára most is megvan. A dzsámi mellett igen jó ízű kút van, melynek vize július hónapban is jéghideg. Teljes 90 öl mély. Külvárosa csinos magyar város. Lakói többnyire hatvani ráják. A vár a hatvani mező közepén kerek tojás gyanánt áll." A vár a történelem folyamán többször cserélt gazdát, volt, hogy magyar, volt, hogy török volt benne a beszélt nyelv. Mindkét nemzet fiai folyamodtak cselhez és szószegéshez a hadicselekmények során. Ilyen az emberi természet, a háború és harc mindenkiből kihozza a legrosszabbat. Az erősség végső romlását a török, Martuzán aga hozta el, 1666-ban felrobbantotta várat. Katonai jelentősége megszűnt és azóta az enyészeté. Lassan visszaveszi a természet, s ha gondos kezek nem takarítanák időnként, már nem is láthatnánk a növényzettől szinte semmit. Pompázatos kilátás nyílik a falmaradványokról. Feljutni ide nem bonyolult, szinte a vár tövéig, flaszter út vezet, de ezt hagyjuk meg a lustánknak, vagy akik nem tudnak sokat gyalogolni. Mi Buják település központjában parkoltunk le. Egy szűk másfél kilométeres aszfaltséta alatt megnéztük a Pappenheim-barlangot, amely egy egykori birtokos Pappenheim Siegfrid felhagyott homokbányájában található. Nem kell nagy dologra gondolni, egy kb.7 méter széles és mintegy 4,5 méter magas szájú fokozatosan alacsonyodó barlangról beszélhetünk. Mélysége 11 méter körüli. Érdekessége inkább a homokkő rétegződése és a közé épült andezitbombák. Eléggé elhanyagolt a környezete, bemenni az omlás veszély miatt nem lehet, de nem is tanácsos. Ezt követően utunkat folytatva egy robbanóanyag raktár bejáratát „csodálhattuk” meg, melyben az 1930-ban létesült kőbányához használatos robbanóanyagot és felszerelést tárolták, de 1950-ben bezárták egy robbanás miatt. Ezután pár méterrel el lehet hagyni a szilárd útburkolatot és jelzetlen ösvényen folytatni az utat. Innen szűk fél óra alatt el lehet jutni a korábban említett várhoz. A vár alatt jelenleg a Honvédség üdülője biztosít lehetőséget a pihenésre az arra illetékeseknek. Úgy gondolom, hogyha az ember elutazik valahová, akkor a környékből minél többet szeretne látni, mi is így vagyunk ezzel. Nem is elégedtünk meg ennyivel.
A közelben található a Sasbérci kilátó, melyhez el lehet jutni a korábban említett aszfaltozott úton is, melyre csak bizonyos esetekben lehet gépjárművel ráhajtani. De el lehet jutni gyalogösvényen az erdőben is, nyilván ez a miénk! Betonon jobban kopik a bakancstalp mondtuk és már el is indult alattunk az út. Romantikus erdei séta, nem megerőltető, egy patak medre mellett, amelyben csak néhány helyen állt a víz kis tócsákban. Egy kis erdei pihenőhöz érve a Selyem-réten elfogyasztottuk ebédünket, s rövid pihenő után tovább talpaltunk. a közelben lévő Egidus-forrás hűs vizéből merítettünk egy keveset a kulacsunkba, hogy feltöltsük vízkészleteinket. Elvileg ebből a forrásból nem jön a víz, de valaki egy csövön keresztül kivezette és bizony hűsítő vize felüdülés a szomjazó embernek, s állatnak. Egy szűk óra múlva már fent voltunk a Sasbérc déli nyúlványán, ahol emlékkeresztet állítottak az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékére, melynek hazánk volt a házigazdája 2021-ben. Innen már csak egy kőhajításnyira van a kilátó, amely ottjártunkkor zárva volt, bár előzetesen azt a tájékoztatást kaptam a hivatalos szervektől, hogy nyitva lesz. Lassan már megszokja az ember, hogy a hivatalokban nem tudja a jobbkéz, hogy mit akar a bal. Az építményt, bajor mintára építette 1910-ben gróf Pappenheim Szigfrid, felesége, gróf Károlyi Erzsébet kérésére. Franz Zell müncheni építész terveit Gajdóczi Lajos valósította meg. Az eltolt szintes, két részből álló építmény kettős célt szolgált. A földszinten lakott családjával a gróf erdésze, az emeleten pedig főként vadászok szálltak meg a vadászatok alkalmával. Az 1930-as évektől elhanyagolttá vált az épület, bár egészen az 1950-es évekig még laktak benne, majd azt követően szép lassan az enyészeté lett. Legutóbbi felújítása 2017-ben volt. Fentről, már, ha sikerül felmenni, pazar kilátás van a környékre. Hisz ez a környék legmagasabb pontja. Nyugatra, légvonalban 5-6 km-re magasodik Szanda település Vár-hegye és várának a romjai, ahol 2021-ben volt az évzáró túránk. Jellegzetes kettős csúcsa, (korábban három volt, csak lebányászták) illetve annak torzója messziről jól felismerhető. Rövid pihenő után visszafelé indultunk. Úgy gondoltam, hogy rövidítünk egy kicsit, majd a jelzett útról letérve, egy erdészeti úton folytattuk vándorlásunkat. Ez az út szinte egyenesen nekiment a Buják felett magasodó Kálvária-hegynek. A kálvária keletkezésére pontos adat nincs, de egy 1790-es feljegyzésben három fakeresztet említenek. Ezeket egy vihar ledöntötte és helyükre kőkeresztek és szobrok kerültek. 1801. január 30-án ezt is megrongálta egy szélvihar. 1802-re készült el a felújítás, a barokk stílusban épült Szent Anna kápolnával és egy remetelakkal együtt. A remetelakba a falu szegénye költözött, akinek a környezete rendben tartása, a harangozás és a misék alatt az orgona fújtatása volt a feladata, ezért természetbeni adományokkal látta el a falu lakossága. A Kálváriát 8 sarkos kőfallal vették körül, amibe boltozatos fülkéket készítettek a stációképek számára. A felszentelése nagy ünnepélyességgel történt 1802. szeptember 19-én vasárnap. A környékbeli falvakból papjaik vezetésével, búcsújárással gyalogosan jöttek a hívek, még Kállóról és Herencsényből is, úgyhogy a részvevő hívek száma 3000 fő volt. Ezek után a Rómában 1803. február 10-én kelt engedély Szent Anna ünnepének miséjére és a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére teljes búcsút engedélyezett, így mind a Bujáki-kápolna mind a Kálvária búcsúkiváltsággal rendelkezik. Ezek után még folytathatnánk a sort, viharos történelme volt, a szó szoros értelmében is, hisz az időjárásnak is és az értelmetlen rombolásnak is ki volt téve. De most itt áll és végtelen nyugalmat áraszt magából a hely. Fantasztikus kilátás van a szomszédos Mátrára, a hullámzó alföldi tájra, a sárgán virágzó repcemezőkre. Ahogy ültünk, bámultuk a tájat és szívtuk magunkba a tavasz illatát, s teljes békesség költözött a szívünkbe. Megszentelt hely ez. A Kálvária-hegy oldala tele volt orgonával, melynek nem csak a lila virágának a látványa, hanem annak az illata is fantasztikus. Jó darabig pihengettünk, hisz ráértünk, az idő kölyök volt még, nem is emlékszem, hogy mikor töltöttünk el ennyi időt egy helyen, de jól esett. Sajnos egyszer minden véget ér, a jó is és a rossz is, általában a jó hamarabb, így a mi időnk is eljött. Szerencsére nekünk még nem harangoztak. Feltápászkodtunk, szó szerint, hisz ilyenkor elmerevednek az izmok, elbúcsúztunk a tájtól és a falu felé vettük az irányt. Hamar leértünk, a helyi vendéglőben felfrissítettük magunkat, majd beültünk a buszba és elindultunk hazafelé. A tükörbe a falu felett magasodó hófehér Kálvária látványa még elkisért egy darabon, majd az is eltűnt, de az emléke még mindig bennünk él, s lelkünk visszavágyik oda. A túrán megközelítőleg 15 km tettünk meg és közben 480 méter volt a szintemelkedés.