2024.02.24.
A tavaszias szellő lágyan fújdogált a fiatal tölgyesben, mintha nem tudná, hogy ez még nem az Ő ideje, bár az időjárás alapján azt hihetnénk, de valójában még februárt ír a kalendárium. A cinegék bezzeg tudják, ezért folyamatosan azt harsogták kicsiny torkukból, hogy „kicsit ér, kicsit ér”, akármennyit is ér, jól esik a langyos idő. A Bányi-nyeregnél, ahol legutóbb abbahagytuk a vándorlásunkat, ott vetettük be magunkat ismét az erdőbe, csak az ellentétes oldalon. A vékony, Károlyfalva és Rudabányácska között húzódó utacska érkező és kiindulópontnak teljesen jó, még buszmegálló is van, ha valaki tömegközlekedve akarná megközelíteni a tett színhelyét. Rövid szedelőzködés után elindultunk. Ösvényünk lankásan emelkedett a tölgyfák között, a Bodrogköz felé szép kilátás adódik, ha a fák ágai között kikukucskálunk. A Bodrog, most mintha egy hatalmas tó lenne úgy ki van szaladva a mezőkre, a sok csapadék és az évszakhoz képest meleg idő miatt, amely fent a Kárpátok magas bércein is megindította az olvadást. Vidáman szedtük lábainkat, a Kis-Száva hegy oldalában, ki gondolná, hogy ez a viszonylag alacsony hegység is milyen szépségeket rejt magában. Fél óra alatt értünk el a Csonka-kútig, ahol egy elhagyatott tanya omladozó épülete fogadott minket. Használja még-e valaki, azt nem tudni, eléggé szemetes és rendezetlen a környéke. Ami egyedüli szépség itt, az a nyíló hóvirág. Mindig megörülök ezeknek az apró szép kis virágoknak. Vélhetően valakik ültethették ide, mert máshol szabadon nem is láttunk. Rövid bámészkodás után tovább indultunk. Hamarosan a Bancsi-gödör mély vízmosásán másztunk át, ami nedves csúszós időben, mint a mostani is, nem annyira veszélytelen, de csapatunk gond nélkül vette az akadályt. Sokhelyütt erdőkitermelést folyt és az erdészeti gépek felvágták az utakat, melyek így sártengerré változtak. A bakancsaink csak úgy cuppogtak, súlyuk a többszörösére nőtt, így a viszonylag könnyű terep, nehézkessé vált, legalább edződünk gondoltam. Lehetne akár dühöngeni is, hogy miért vágják ki a fákat, mert egyrészt csúnya és oda lesz az erdei állatok élőhelye, de ha jobban belegondolunk, ez egy szükséges rossz. Fa anyag kell a hétköznapi életben is. Tüzelő, épületanyag, bútor és még sorolhatnánk. Lesarkítva olyan ez, mint a földművelés, csak a fa lassabban éri el a vágásérettséget, s közben életteret ad sok-sok élőlénynek és emiatt jobban bántja a szemünket a hiánya. Az, hogy az erdőtulajdonos, hogy tartja be az idevonatkozó egyébként szigorú szabályokat, az már megint más kérdés. De mi csak cuppogjunk tovább a sárban a mérgelődés helyett. Egy kereszteződés után egy tekintélyes öreg tölgyön akadt meg a szemünk. Őt Rákóczi-fának, vagy Ezeréves tölgynek is nevezik. Hogy Rákóczi valóban volt-e érintkezésben a fával, azt nem lehet tudni, de a korát tekintve az esély meg van rá. Az országban több ilyen öreg fát is ezzel a névvel illetnek. Ahogy haladtunk tovább a tölgyes, gyertyános erdőben néha egy-egy esőcsepp szaladt végig az arcomon, de igazából csak ilyen szemetelés volt, nem lehetett esőnek nevezni, pedig az előrejelzés bőven ígért esőt. Rövidesen elértük az első pecsételőhelyet, a Cirkáló-tanyát. Ott Tappancs a kutya rohant elénk, élénken érdeklődve, Ő volt a biztonságért felelős, őrző-védő eb, majd kisvártatva a tanyán élő jószágigazgató is előkerült. Miközben pecsételgettünk előadást tartott az itt tartott
Kárpáti Borzderes szarvasmarháról.
Jó beszélőkéje volt emberünknek, talán még most is beszélne, ha nem szakítom félbe a mondókáját. Mondtam Neki ne haragudjon, de mennünk kell, hiszen hosszú út áll még előttünk és láttam, hogy a csapatból is néhányan már arrébb húzódtak, mehetnékük volt. De rögvest el is indultunk, gyalogoltunk hegyen-völgyön, erdőn-tisztáson keresztül, volt, hol sáros úton, volt, hogy száraz avaron. Elértük a Makkoshotyka feletti tisztást, ahol szép kilátás kaptunk a környékre, hátunk mögött a sátoros hegyek, délre a Bodrogköz, északra a Zemplén hegyei, előttünk a völgyben pedig az előbb említett település. Átvágtunk egy sűrű dzsindzsáson, és a Makkoshotykán lévő Meczner -kastély mögötti kápolnánál értünk le a helységbe. A település a 12. század második felében jött létre. A Tatárjárás idején már szőlőtermesztő vidék volt, mert feljegyzések szerint a tatárok elől a borospincékben kerestek menedéket a lakosok. 1262-ben V. István adományozta egy Hugka nevű vitéznek, az ő nevéből ered a „Hotyka” név. A Makkos előnevet pedig gondolom a környéken lévő tölgyesekről kaphatta. A II. világháború előtt a Meczner család birtoka volt. Meczner Rudolf építtette a település felső részén található kastélyt és a kápolnát is. Az OKT pecsét ennek a hátsó kapujánál van elhelyezve egy információs táblán, pont neki megy a túrázó. Van itt a faluban egy másik kastély is, azt Meczner Tibor építtette, miután elveszítette Kassa környéki birtokait a trianoni békeszerződés miatt. Ez az épület most a Postának ad otthont, ezért vélhetően zárva is volt, de az időszűke miatt sem akartam kitérőt tenni. A lakott részt viszonylag hamar „átszeltük”, s már meredeken emelkedtünk is tovább a kékúton a Cifra-kút felé. Itt egy kis fedett pihenőhely van kialakítva, a forrástól egy kőhajításnyira. Fújtunk is egyet, meg falatoztunk egy keveset. Az erdő csendjét itt is csak a kis széncinegék verték fel, egyébként még a szél se mozdult. Jól esett a kis pihenő és a táplálék. Ilyenkor jobb inkább csipegetni, de többször, mint egyszer jól belakni. Az nagyon meg tudja terhelni a gyomrot és nehezebben veszi az ember a meredek hegyoldalt. Innen pedig még volt előttünk közel hét kilométer és valamivel több, mint kétszáz méter szintemelkedés az Eszkála-rétig. Egy két szakasztól eltekintve nem volt igazán nehéz a terep, de ott is inkább a sár nehezítette a dolgunkat. A 436 méter magasságban lévő Zsidó-rét különösen vonzó volt számomra, mely a magashegyi legelőkre emlékeztet. Elnevezése onnan ered, hogy valamikor zsidó bitokosa volt a területnek, de sokkal érdekesebb az, hogy több növényritkaság is tenyészik itt(hegyi kökörcsin, szártalan bábakalács, széleslevelű gyapjúsás). A Zsidó-rétet elhagyva, az Eszkála-rétig szelíden hullámzik az út, de összeségében emelkedik, itt is inkább a fakitermelés miatti útrombolás okozta a nehézségeket. Találkoztunk két „manussal”, akik egy fával megrakott régi katonai Uazzal csörtettek. Ránk se nagyon mertek nézni, gondolom tilosban jártak, de ez legyen az Ő dolguk. Hamarosan elértünk az Eszkála-erdészházhoz, ez volt az utolsó pecsételőhelyünk. A pecsét a házzal szemben egy fán van elhelyezve. Az épület eléggé lehangoló, valamikor kulcsosházként üzemelt, hogy most milyen szerepe van, nem találtam róla információt. Bélyegzés után tovább indultunk és mintegy tíz perc gyaloglás után elértünk a Gerendás-rétig, ahol egy pár éve átadott pihenő hely található, melynek a padlás részén akár bivakokolni is lehet. A Gerendás-rét azért érdekes, mert nekünk ez volt mai túránkon az utolsó pont a Kéken, legközelebb ide jövünk fel, hogy folytassuk a túrát. Innen a zöld jelzés vitt le minket Újhutára, a települést ugyan nem érinti a kék jelzés, de érdemes tudni róla, hogy a Tolcsva-patak völgyében fekvő három település Óhuta, Középhuta és Újhuta egyesüléséből született Háromhuta településrésze. II. Rákóczi Ferenc telepített ide szlovákokat, hogy kitermeljék az itt lévő értékes faanyagot. Újhután sok szépen felújított, de a régmúltban épült paraszház található. Ezeken többnyire az építés évszáma is látható a homlokzaton, gazdag díszítés mellett. Mire leértünk a faluba az autóink már ott vártak bennünket. Örömmel tettük be fáradt testünket a járművekbe és elindultunk haza. Úgy gondolom, hogy ismét megismertük a Zemplén egy szép részét, s bátran kijelenthetem, hogy már nagyon várjuk a folytatást.
Túra adatok, a gps szerint:
Táv: 24 km.
Szintemelkedés: 799 m