Dátum
Verőfényes napsütésben érkeztünk meg Ajnácskőre. Csendes kis falu Szlovákiában, Salgótarjántól észak-keletre, a határól mintegy tíz kilométerre. Romantikus kis falu a felé magasodó sziklatűvel, s a rajta lévő vár maradványokkal. A szikla, amit ma látunk, az az egykori vulkán belseje, a kürtőben megrekedt magma, amelyről a sokkal puhább, vulkáni törmelékből felépülő kráter teljesen lepusztult. Leparkoltunk a központban, majd rövid szedelőzködést követően nekivágtunk az ismeretlen felfedezésének. Első célpontunk a Ragács vulkáni kúpja, amely a legmarkánsabb a Cseres-hegységben. Az 537 méter magas hegy csúcsát vulkáni salak és összesült bombák alkotják. A csúcs alatt van egy 9 méteres, úgynevezett exhalációs kürtő is, amely a vulkáni folyamatok eredménye. Ezek az exhalációs barlangok és üregek úgy jöttek létre, hogy mind a vulkán törmelékszórásos fázisában, mind a posztvulkáni fázisban folytatódtak a forró oldatokat és gőzöket, gázokat produkáló kifúvások, amelyek később sok esetben járható méretű, hengeres csatornákat hagytak maguk után a még képlékeny kőzetben. A Ragács nem adja könnyen magát, törmelékes, meredek kaptató visz fel a csúcsra. Da a látvány, megér minden nehézséget. Nem csak a közelben magasodó vulkáni kúpok, hanem tiszta időben, mint most a Felvidék, magasabb hegyei is szépen mutatják havas csúcsaikat. Kicsit elidőztünk is, majd folytattuk túránkat. A déli oldal már kevésbé meredekebb, de azért oda kellett figyelni a lábunk alá. Szinte nem is tél, hanem kora tavaszias időnk volt. Leereszkedtünk egy tisztásra, ahol rengeteg állatnyom volt kivehető a földön, majd elindultunk a Steblova-skala, Szárkő felé. A 486 méteres csúcs a környék legjellegzetesebb bazaltoszlopos feltárása. A csúcs felé közeledve eltűnt az égről a nap és sötét felhők gyülekeztek felettünk. A védett területen járunk, mint a környék majdnem minden csúcsánál. A jelzés nehezen követhető, jelenleg nem ott van, ahol a gps jelöli. Mi a nagyjából toronyiránt jutottunk fel, jó meredeken a csúcsra, amely igazából nem is a csúcs, hanem egy szikla kiszögellés a csúcs déli oldalán, a bazalt oszlopok felett. A kilátás innen is páratlan, s bár majd lefújt minket a szél, azért csak nem akaródzott hamar lejönni onnan. Időztünk egy kicsit, előkerült a hátizsákból a falatozni való, s a meleg teával töltött termoszok. Talán az egy-egy csúcson eltöltött idő az, ami igazán feltölti az embert, a látvány, ami itt fogad bennünket kárpótol minden fáradtságért. Látni a messzeséget, a hullámzó, hegyeket, völgyeket, a távoli településeket. De eljött az elköszönés ideje is, ez is nehéz, mint minden búcsú, ki tudja járunk-e még itt valaha. Mint az imádott hitvestől való búcsú, amikor hosszú útra indulunk. Látjuk-e még egymást, ki tudná megmondani? Nehéz szívvel indultunk neki a meredek, s törmelékes lejtőnek, itt már nagyjából a jelzést követve. Néhány páratlan szépségű, előre nem tervezett esést is bemutattunk, egyáltalán nem veszélytelen a cselekedet. Leérve megigazítottuk magunkat, s visszafelé indultunk Ajnácskő felé.
Az idő rövidsége miatt kicsit változtattunk a terven, s a Zaboda csúcsain lévő köveket most kihagytuk és egy jeltelen erdészeti úton érkeztünk vissza arra az útra, ahol túránkat kezdtük. Sűrű hóesésben érkeztünk meg a vársziklához. A Vár vélhetően a tatárjárás után épülhetett, bár a monda szerint már az úgynevezett honfoglaláskor is létezhetett. Mikszáth Kálmán elbeszélése alapján, Árpád fejedelem Huba vezért küldte erre a vidékre, hogy ossza fel a területet a vezérek és katonák között. „E osztozkodó pályázásban részt vett az egész törzs, ipastul, fiastul, asszonyostul, leányostul. Ott volt Huba vezér gyönyörű leánykája, a tegezes Hajnácska is”, aki, mikor meglátta a völgymederből kiemelkedő sziklacsúcson a gyönyörű tündérvárat, így kiáltott: „ – Oh, be szép, be szép! Apám, add nekem ezt a várat, ha bevesszük. – Nem lehet, – mondta rá Huba, – a vár Gedőé lesz, neki ígértem. Erre Gedő is könyörögni kezdett, hogy elég neki a másik vár, csak adja ezt oda a leányának, ha olyan nagyon megnyerte tetszését. – Nem szeghetem meg a szavamat, – szólt a vezér, – ám jól van, legyen Hajnácska leányomé a vár, de akkor legyen a leányom a tied. Így keltek össze Gedő és Hajnácska és sokáig éltek boldogul a két szomszéd várban, amelyet "Gedő" és "Hajnácskő" várnak említenek sokáig a krónikák.” Akárhogy is történt különös légkör lengi körül a várat, s szépsége páratlan a környéken. A vár szikláról nagyszerű kilátás a falura és a környező vidékre. Az ólomlábakon ballagó idő most mintha gyorsabban lépdelne, sőt szaladna, hiszen még alig kapaszkodtunk fel a várhoz, de már sötétedett is. Ez köszönhető a felhős égboltnak is meg a nagyszerű, látványokban gazdag környéknek is. Elindultunk lefelé, egyre sűrűbben hullott a hó, s síri csend honolt a táj felett. Csak a házak ablakszemei hunyorogtak sötétben, a kéményekből füst szállt fel jelezve, hogy a bennük bizony élet van. A nappali koratavaszias időből estére tél lett, sötét, csendes tél, s a hó egyre jobban csak hullt. A túrán 14.5 km-t tettünk meg, a szintemelkesés pedig 680 m. volt.